Kárpátalja anno: 134 éves könyv a munkácsi várról

Munkács-vár története címmel jelent meg 1890-ben Balogh János magyar királyi honvédszázados könyve a munkácsi erődről.

Mielőtt a művet megismernénk, érdemes magáról a szerzőről is néhány sorban megemlékezni.

Balogh János Adán, Bács vármegyében született 1848-ban. 1869-ben került az akkor felállított magyar királyi honvéd gyalogsághoz. Pályája szépen ívelt felfelé hivatásos katonaként, 1889-ben I. oszt. százados lett. Magyarország számos városában – Lőcsén, Egerben, Nagykárolyban, Munkácson – megfordult. 1909-ben vonult nyugdíjba. Amatőr várkutatóként a munkácsi és az egri vár történetét tanulmányozta. Eredményeit könyv formájában tette közzé.

A munkácsi várról írt könyvének alcímében a szerző azt is feltüntette, hogy „eredeti adatok alapján jótékony czélokra” állította össze a művet.

A kiadvány a honfoglaló Árpád fejedelemnek a Latorca-völgyébe való megérkezésétől és a vár építésének elrendelésétől kezdve 1889-ig követi végig a munkácsi erőd történetét.

Balogh János a könyv első fejezetében részletesen ír a vár megépítéséről, az erődöt ért első támadásokról és az egymást követő várnagyok személyéről. Arról is beszámol, hogy a munkácsi várat támadták a lengyelek, a litvánok, a tatárok és a  helyi kiskirályok, ám az bevehetetlennek bizonyult. 

Az erőd ura 1396-tól a litván származású Korjatovics Tódor volt, aki jelentős átalakításokat végzett a munkácsi váron. Balogh János így ír erről: „Állott pedig ezen átalakítási munkálat annyiból: hogy az ősi falak, bástyák, és tornyokat – mivel a meredek oldalú sziklahegy környöskörül, de különösen az északi oldalon omladozni kezdett ami a várat leomlással fenyegette – teljesen lehordatá, és a várhegynek omladozó párkányait lefejté, miáltal a hegy tetejének térfogata is kisebbre vállt, oldalai pedig lejtősre egyengettettek, ami maga után vonta: hogy az új falakat jóval beljebb kellett emeltetni, mint a régiek állottak, miáltal a vár belterjedelme az eddiginél sokkal szűkebb lett ugyan, de ez által ismét lehetővé vállt: az új körfal tövében kivülről a sziklába 18–30 könyök 5.70–9.50 mtr mélységü átlagos 25–73 könyök 8–12–22 sőt néhol: 23 méter szélességű sánczot vágathatni […] Korjatovich egy rendkivül szilárd, emeletes, díszes tornyokkal ellátott »lovagkastélyt« palotát építetett, melynek mind a négy oldala körülbelül egyforma hosszúságú volt, és e mely már magában véve is: – erős sáncza, és falai valamint: sürü lőréseinél fogva – egy valóságos »kis-erőd« jellegel birt, honnan az alantabb fekvő két udvart teljesen »uralgni« lehetett…”

Balogh János még hosszú oldalakon át ecseteli Korjatovics idejét, majd új fejezetet nyit, melyben a következő századok történéseit és a munkácsi vár urait mutatja be. Ír a Pálóczi, a Brankovics, a Dobó, a Hunyadi, a Csáktornyai, a Geréb, a Drágfy, a Tomory, a Báthory, a Rákóczi, a Mágócsy, a Bocskai, az Eszterházy, a Bethlen családokról.

Így jutunk el 1635-ig, amikor hosszabb időre a Rákóczaiak kezére kerül az erőd. I. és II. Rákóczi György után I. Rákóczi Ferenc, majd özvegye, Zrínyi Ilona birtokolja a várat. Utánuk kövekezik II. Rákóczi Ferenc és az általa vezetett szabadságharc ideje. De róluk már új fejezetben számol be Balogh János.

Külön fejezetet szán Zrínyi Ilonára és Thököly Imrére is, akik a munkácsi várban kötöttek házasságot 1682-ben. 

A vár 1685–1688 közötti osztrák ostormáról már az V. és a VI. fejezetekben olvashatunk.

Badinyi János szerzetes Zrínyi Ilonáról írt versét is idézi Balogh János :

„Fel fiaim, fel leányaim!

Én vagyok, anyátok;

Ott leszek én mindig ahol

Nagyobb veszélyt látok.

Aki tudja, aki érzi,

Hogy magyar, hát rajta!

Ha ma győzünk, pedig győzünk!

Fel süt a hon napja.”

A vár elvesztéséről, valamint Zrínyi Ilona és gyermekei sorsáról a VII. és a VIII. fejezetekben ír a szerző.

A IX. fejezet az immár nagykorúvá vált II. Rákóczi Ferencről szól, aki felváltva a nunkácsi s a sárospataki várában tartózkodva megtapasztalja a bécsi udvar bizalmatlanságát, megismeri az országban uralkodó szegénységet és elnyomást. Megismerkedik és összebarátkozik gróf Bercsényi Miklóssal, aki a későbbiekben harcostársa lesz a szabadságharcban.

Olvashatunk Rákóczi felségárulási vádjáró, letartóztatásáról, bécsújhelyi raboskodásáról, szökéséről és lengyelországi tartózkodásáról is. Így jutunk el a fejezet végére a lassan kibontakozó szabadságharchoz. 

Magáról az 1703–1711 között zajló szabadságharcról már a X. fejezetben számol be Balogh János. Rákóczi 1703. június 24-én érkezik meg Munkácsra, azonban a vár visszafoglalása az osztrák hadseregtől még hónapokat vesz igénybe. A kuruc sereg 1704. február 16-án veszi vissza az erődöt, mely innentől kezdve a Nagyságos Fejedelem főhadiszállása lesz a szabadságharc végéig.

A szabadságharc végéhez közeledve, 1711. február 21-én Rákóczi elhagyja hazáját, amelyet soha többé nem láthat viszont.

Balogh János a könyv következő részében Rákóczi Ferenc Emlékirataiból idézi a Levél az örök igazsághoz című ajánló részt. Emellett Kósa Barna 1890-ben megjelent Rákóczy zászlaja című versét is közli, valamint leírja a szabadság bukásának történetét.

A XI. fejezet az ezt követő időszakot mutatja be, amikor a Rákóczi-birtokok  a gróf Schönborn családhoz kerülnek, a vár pedig visszaszáll az uralkodóra. Ezekben az évtizedekben az erőd egyre inkább elveszíti harcászati szerepét, hadiszertárként, majd fogházként működik.

A XII. fejezet az 1848. március 15-i eseményekkel indul. A várbörtön kapuit kinyitják, a politikai foglyokat pedig szabadon engedik. A várőrség azonban csak 1848 novemberében vonul ki a várból, melyet a nemzetőrség vesz át, s 135 év után ismét magyar lobogó leng az erődön. A szabadságharc idején honvéd laktanyaként használják a várat. A honvédek 1849. augusztus 26-án teszik le a fegyvert, és adják át a várat az oroszoknak.

Ebben a fejezetben olvashatjuk A munkácsi rab című írást is, mely arra utal, hogy a szabadságharc leverése után a várat ismét börtönként használták. 

Beszéd a rabokhoz címmel olvashatjuk szintén ebben a fejezetben dr. Schlauch Lőrinc megyéspüspök szózatát, melyet 1882-ben intézett a munkácsi rabokhoz: „…Titeket, Kedves Fiaim! a szerencsétlenség hozott e börtön falai közé, hogy a megsértett törvénynek, a megbántott isteni igazságnak eleget tegyetek; engem a szeretet hozott közétek: mint főpásztor, látni akartam szenvedő fiaimat, tanítani, vigasztalni, a jóra buzdítani akarlak titeket…”

Ugyancsak ebben a fejezetben írja le Balogh a „Sárga répa lázadás” című történetet, melyet korábban (itt olvasható) már mi is közöltünk.

A könyv utolsó oldalai az 1899-ik évről szólnak. Balogh János számos adatot közöl a vár felépítéséről, a benne raboskodó foglyok létszámáról, koráról, foglalkozásáról és vallási hovatartozásáról. 

A szerző e szavakkal zárja sorait:

És ezzel eljutottam önkényt kitűzött feladatom végéhez, a hol befejezésül el nem hallgathatom még, hogy: a hajdan „bevehetetlen hírű és 7 országra szóló fényű vár, manapság már nemcsak, hogy mint ilyen, semmi jelentőséggel nem bír többé, de a modern követelmények folytán, mint fegyház sem felel meg az ujkori igényeknek, minélfogva: még alig pár rövid évtized és mint »azon idő szerint« már többé semmire sem alkalmas, át fog adatni; a mindent megemésztő örök idő vasfogának, s így előreláthatólag: majdan – mint minden e világon – szintén a mulandóság tengerébe süllyed – bár, de a feledékenységbe nem, mert ihletett lelkü néhai koszorus költőnk év ezredekre szóló látnoki szavai szerint:

»És annyi balszerencse közt,

És oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán!«

tehát: míg egy magyar él e földön: mindig büszkén lesz emlegetve nevéhez forrott fényes multja.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma