Kárpátalja anno: az ökörmezői zsinagóga

A Kárpátalja anno sorozatban legutóbb egy szolyvai zsidó visszaemlékezését olvashattuk el. Ezúttal egy ökörmezői sorstárs történetét ismerhetjük meg.

„Ökörmezőn sok gazdag zsidó család lakott. Az én szüleimnek fakereskedése volt. Gazdagok voltunk. Én éppen akkor végeztem a negyedik polgárit, amikor a németek bejöttek. Ettől a naptól kezdve a csendőrök minden éjjel bejöttek a lakásba, raboltak, amit csak tudtak, és ütöttek bennünket. Egy napon bevitték a zsidókat a templomba, ott voltunk 3 napig. Egy személy 12 kg-os csomagot vihetett magával. Pénzt, értékeket, aranyat elvettek, csak ennivalót vihettünk. A templomból a csendőrök az iskolába tereltek és onnan autón Szeklence faluba vittek. Ebből a faluból a keresztények kimentek és az egész falu gettó lett. Drótkerítéssel volt körülzárva, csendőrök és rendőrök őrizték. Egy-egy kis házban három-négy család lakott. Ennivalónk csak az volt, amit magunkkal vittünk. Aki az udvarra kiment vízért, azt a csendőrök megverték. Főzni nem volt szabad, verés volt a büntetés. Négy hétig voltunk a gettóban. Csendőrök vagonokba gyömöszöltek bennünket, 110 ember volt egy vagonban. Se víz, sem WC céljait szolgáló vödör nem volt a vagonban. Kassán adtak először vizet, azután Auschwitzig semmit. Auschwitzban Häftlingek és SS-ek vártak bennünket. Nagyon gyorsan szétválasztottak bennünket, nekem sikerült édesapámmal együtt maradnom. Fertőtlenítőbe vittek bennünket, hajunkat lenyírták, ruhánkat elvették, csíkos ruhát és facipőt adtak. Azután blokkba kerültünk. A Blockerster német politikai fogoly volt. Ütött-vert bennünket minden ok nélkül. Sajtot, kenyeret hoztak nekünk enni, tűzbe dobta a szemünk láttára azzal, hogy zsidónak az nem kell. Így telt el négy nap. Vagonban Erlenbuschba szállítottak bennünket. Egy vagonban 90 ember utazott. Ott aránylag jó dolgunk volt. Enni adtak. Naponta 1 liter levest és 12 embernek 2 kg kenyeret. A munka állomásépítés volt, fel is építettük. Ott nem is igen ütöttek. Csak amikor új Lagerführert kaptunk, akkor az ellátás is rosszabb lett. Amikor az oroszok közeledtek, elvittek bennünket Hausdorfba. Ott egy szétbombázott állomás romjait takarítottuk. Apámmal együtt dolgoztam. A dolgozók tízen kaptak egy kenyeret, a nem dolgozók huszan. Az oroszok közeledésére mindig tovább vittek bennünket. Így kerültünk Schweinitzbe. Ott gyárban dolgoztunk, mindig apukámmal együtt. Az ellátásunk gyenge volt. Három SS őrködött fölöttünk, az egyik rossz volt. Ez az ennivalónkat odaadta a civileknek azzal, hogy „Juden brauchen nicht so viel zu fressen”. Schweinitzből egyszer apukámmal együtt megpróbáltunk átszökni az amerikaiakhoz. Elfogtak. Könyörögtem, hogy ne akasszanak fel, fiatal vagyok, még élni akarok. Mondtam, hogy gyerek vagyok, még nincs eszem. Apukám meg azt mondta, hogy azért jött velem, mert nem akart engem egyedül hagyni. Végül 125 bottal megúsztam. Két hétig nem bírtam ülni utána. Apukámat nem verték annyira, talán sajnálták, mert 57 éves volt. A verés után orvoshoz mentem. Felháborodottan fogadott „még én adjak neked segítséget, amikor te meg akartál szökni !” Minden orvosi segítség nélkül feküdtem három napig, persze csak a hasamon tudtam feküdni. Amikor látták, hogy már vérmérgezés veszélye fenyeget, betettek a kórházba, ahol kb. három hét után meggyógyultam. Utána visszaállítottak a munkába. Akkor már apukám erősen legyengült. Az amerikaiak közeledésére Breslauba vittek bennünket. Ott munka nem volt, mert az állandó bombázások miatt nem volt érdemes dolgozni. Reggel 4-kor volt ébresztő, Zählappel. Ha esett az eső, vagy rossz idő volt, akkor az appell órákig tartott, hogy kínzásunk hosszabb legyen. Naponta 1/2 liter levest kaptunk, tizenketten 1 kg kenyeret és néha – hetenként, 10 naponként -, egy kis wurstot. Én mégis kicsit összeszedtem magamat, mert munka nem volt. Az oroszok egyre közeledtek felénk és így elindítottak bennünket Flossenburg felé. Gyalog mentünk. Útközben apukám már nagyon elgyengült, alig bírt menni. Aki nem bírt menni az úton, azt megfogták lábánál fogva, nyakára tették a derékszíjat és húzták maguk után, amíg élt. Azután otthagyták az úton. Nekünk magunknak kellett így húznunk társainkat. Én három embert vonszoltam így haláláig. Apukámat nem engedtem így húzni az úton – sírtam, könyörögtem, hogy ne bánjanak így vele. Erre kegyelemből agyon akarták lőni. Könyörögtem, hogy ne tegyék. Erre azt mondták, hogy úgyis meg kell halnia, hiszen nem bír menni. Ígértem, hogy viszem a hátamon. Valahogy megkegyelmeztek neki és továbbmehetett. Flossenburg előtt kb. három kilométerrel elesett, azt mondta: „Sulikám rosszul vagyok” – otthon mindig Sulikámnak hívott – felvettem a hátamra, mentem tovább, de csak fél kilométerre bírtam vinni. Én is gyönge voltam már akkor, hiszen az ételemet az úton mindig odaadtam apámnak, hogy jobban bírja a menetelést. A németek mondták, hogy ne kínozzam magam „Du machst dich auch kaput”. Én csak próbáltam továbbvinni, de nem bírtam. Levették a hátamról, elvitték kb. 20 lépés távolságra. Lelőtték. Még annyit mondott: „Smai Jíszroél”. A fejébe lőttek. Megengedték, hogy 5 percig ottmaradjak holtteste mellett. Jajgattam, sírtam – azután továbbmentünk Flossenburgba. Flossenburgban a krematóriumban dolgoztam. Tizenketten dolgoztunk ott, csupa olyan fiatal fiú, mint én. Hatan szállították a halottakat, mi hatan pedig betettük őket a tűzbe. Kinyitottuk a kemence csapóajtaját és ledobtuk a holttesteket. Égés közben a holttestek kicsit felemelkedtek, – mint amikor a papíros ég – tagjaik mozogtak, majd lehullott az egész test a tűzbe. Ezt nézni kellett. Megszoktam. 36 halott fért a kemencébe. Volt olyan nap, amikor 300-at is égettünk. Egyik ökörmezői ismerősömet, Landau Joelt is én égettem el. Ebédnél még együtt ültünk az asztalnál, panaszkodott, hogy gyenge. Biztattam, hogy tartson ki, hiszen a frontok közelednek, nem tarthat már sokáig, amíg felszabadulunk. Majd kimentem a WC-re, mire visszajöttem, a földön feküdt holtan. Én dobtam a tűzbe, de az ő égését nem akartam végignézni. Egy transzport elégetése 2 és fél óráig tartott. A szag rettenetes volt. Tizenkettőnk közül minden nap más ment le a kemencébe égetés után kitisztítani a hamut. Ilyenkor a kemence még iszonyú meleg és füstös volt. Itt kellett eltisztítanunk testvérek, barátaink hamvait. Enni elég rendesen adtak a krematóriumban, de nem bírtam az ételt megenni, így meglehetősen legyengültem. Flossenburgból Wienbe kerültünk. Útközben magyar nyilas katonákkal találkoztunk, akik SS ruhában voltak. Kértünk tőlük egy kis vizet. Egyik sem adott. Wien után 2 km-rel egy juhakolban helyeztek el bennünket. Az erdőben dolgoztunk. Naponta tízen kaptunk egy kenyeret – kis katonakenyér volt – és 1 liter levest. Néhány hét után Hamburgba kerültünk, ott is erdőben dolgoztunk és ugyanez volt az ellátásunk is. Hamburg után Dresdenbe kerültünk, ahol nyolc hétig dolgoztunk. Az állomásépület romjait takarítottuk, ellátásunk nagyon gyönge volt. Munka közben bombatámadás ért bennünket. 34 halottunk volt, én a 35-ik súlyosan megsebesültem. Hat hétig feküdtem. SS-kórházba kerültem, ahol jó dolgom volt, ugyanazt kaptam, amit a frontról sebesülten behozott SS-ek kaptak. Innen gyalog mentünk Theresienstadtba. Ott gettóban helyeztek el bennünket. Munka nem volt. Négyen kaptunk egy kenyeret és naponta kétszer levest. Egy napon a gettó kapuján orosz kapitány jött be. Óriási boldog izgalom támadt. Mondták neki, hogy itt zsidók vannak, bejött közénk. Én tudok oroszul, kiabálni kezdtem, hogy éhesek vagyunk, adjanak enni. Adtak enni, kitárták a kapukat, szabadok voltunk.” (Forrás: www.degob.hu)

Marosi Anita

Kárpátalja.ma