Kárpátalja anno: az ugocsai haramia és a pap

A Kárpátalja anno rovatban sok évvel ezelőtt már bemutattunk egy betyárt, Mikola Suhajt, aki Máramaros vármegyében, Kolcsava környékén garázdálkodott. Ezúttal egy kortársával ismerkedhetünk meg, aki Suhajhoz hasonló módon „kereste a kenyerét”.

A Határszéli Újság 1912. január 22-i számában írta meg Fenczik Jenő azt a történetet, mely a görögkatolikus pap nagyapjával esett meg gyermekkorában. Az elbeszélés főszereplője egy Szucha nevű betyár, aki hónapokig rettegésben tartotta Ugocsa vármegye lakóit.

„Ez eset, melyet itt leírok, megboldogult nagyatyám házánál történt, ki ezen kényes időben Ugocsa egyik félreeső kis falujában lelkészkedett. Életének pár tizedét nem lehet nyugodt lefolyásúnak nevezni. Folyton rettegnie kellett, félnie az éj beálltával, mert ha kincses kamrával nem is rendelkezett, voltak szép lovai, s nagy gazdasága. Atyám ezen időben még kis gimnazista volt, de amit ő nem élt át, felnőttebb korában tudta meg, hogy milyen nehéz s szomorú napjai voltak nagyatyámnak.

Hires bandát állított össze egy Szucha nevű haramia s erős bandája kívüle még 12 markos legényből állott. Neve ismeretes volt mindenki előtt s tetteit egész mondák s mondaközök tartják fenn a nép száján. Merészsége mindenkit bámulatba ejtett. Állandó tartózkodási helyül a Szabba nevű erdőrengeteget választotta, s innen indult cinkostársaival rablóhadjáratokra, melyekről jövet a sok különféle s értékes zsákmány sosem hiányzott.

Ködös őszi est volt. Nagyapám, nagyanyámmal s gyermekeivel a tornácon beszélgetett. Pipája mellett ülve beszélt gyermekeinek a régi időkről, a 48-as háborúkról, stb. s a gyermekei az öreget újabb s újabb kérdésekkel halmozták el.

Kifogyva az érdekes thémákból, a napok szenzációján, a betöréseken s rablásokon folytatták eszmecseréjüket.

A múlt éjjel, – kezdi nagyatyám, – a szomszéd falunk korcsmárosát vakmerő módon rabolták ki. A korcsmárost feleségével legyilkolták, s mindenből kifosztva a házukat is felgyújtották. Mire a falu népe észrevette, a rablóknak hűlt helye volt, csak a véres nyomok voltak tanúi az ismeretlen haramiáknak.

E beszéd hallatára a gyermekek nagyanyámhoz húzódtak s dobogó szívvel néztek szemeibe. Ő pedig látva ezt, megtiltotta az öregnek, hogy a beszédet folytassa.

– Hagyjuk az ilyen tárgyat máskorra, hisz tudod, gyermekeink mennyire félnek!

Lassan beesteledett. A köd is sűrűbb lett, s az égbolt sötét fátyolát mindinkább összébb vonta.

Nagyapáék már a meleg szobában ültek. Gyermekeit nagyanyám megvacsoráltatta, anyai gondossággal lefektette s letakarva szerető, csókkal jó éjt kívánt. S a gyermekek elaludtak.

Az öregek pedig folytatták beszédjük elhagyott fonalát, minthogy most egyedül lévén, szabadabban tárgyalhattak.

– Szucha, kezdé nagyatyám, hires betyár, s oly ügyes és kiszámító. Tetteiben merész és fölötte gyors kezű. Évek óta dijak vannak kitűzve fejére, de őt eddig elfogni csak egyszer sikerült, s akkor is tudod, megszökött a börtönből.

– Őt az életben többször láttam, láttam mikor kezeit összekötözve, a börtönbe vitték, többször vadászat közben, sétán, de csak megjelent és eltűnt. Az egész csak pillanat műve volt. Továbbá emlékszel, említettem még tavaly midőn filiámból gyóntatásról jöttem haza, a kanyarnál, ahol a vízesés van, egy ember jelent meg. Megállítva szánkám felkérezkedett, hogy vigyem kis darabon, mert üldözik. Felült a kocsishoz, s szinte nézni sem volt jó rá. Fekete, tömött göndör haja, óriási széles vállaira omlott, melyet kiskarimáju vadászkalap takart le. Olykor olykor hátranézett, de árva szót nem szólt. Ilyenkor szemei, mely fölött dús fekete szemöldöke rajzolódott, valami különös fényben égtek. Majd a Szvínyizsa patak völgyében leszállt s megköszönve szívességem, eltűnt az erdő mélyében. Csak a kocsistól tudtam meg a valót, jólehet gyanítottam, hogy ez ember Szucha, a hires rabló volt. Ily alakú emberrel sokszor találkoztam azután, de anélkül, hogy köszönésnél többet szólt volna, tovább ment.

– Én látod úgy veszem észre, hogy ő nekem nagy tisztelőm s respectál.

–Jó-jó szólt a nagyanyám, ez mind lehetséges, de talán más áll a háta mögött.

– Tudod mit, édes öregem, szeretném Szuchát itt lakásomon látni, beszélni vele, s akkor mutatná meg, mi ő.

– Istenem! Hogy gondolhatsz ilyenre. Csak a jó Isten ettől óvjon minket.

De alig száll el nagyanyám ajkáról e szó, a tornácon lépések hallatszottak, s kopogtatás után ajtót nyitva, egy hatalmas ember lép a szobába. Koromfekete göndör haja vállaira omlott, dús szemöldöke rendetlenül feküdt szeme fölött, kezében kés, vadászkalap volt. Hozzá az arca halálsápadt. Egész külső megjelenése büszke, vad ridegséget árult el, vérben forgó szemeiből valami fájdalom érzete szikrázott. Kevés gondolkodás után illedelmes hangon szólalt meg:

– Jó estét kívánok!

S szegény nagy szüleim ereiben a vér meghűlt. Felismerték azt, akit annyira emlegettek!

Nagyatyám kissé szakadozottan, félve is, csaknem kényszerből megkérdi.

– Mi jót hozott?

– Jót semmit, de rosszat még annyit sem. Nem rabolni jöttem, de megtérni! Lelkiatyámat keresem, hogy kibékülhessek Istenemmel, kit oly sokszor megbántottam. Érzem a halálom órájának közelgését, s azért jöttem ide, hogy szörnyű vétkeimért megengeszteljem haragvó Istenemet. Valami sugalat, vagy valami más, de nem földről származó érzés hozott ide.

Először tessenek meghallgatni élettörténetem, hogy annak elmondásával is nyugodtabb legyek lelkemben.

Nevem, mellyel mint rabló éltem, Szucha, s a szalbai erdőség betyárainak feje voltam.

Ekkor széket kért magának, melyre inkább lezuhant, mint leült. Fájdalmas sóhajtás után ismét folytatta:

– Családi nevem Kutsák József, helybeli harangozó fia vagyok.

Nagyapáék a meglepetéstől szólni nem tudtak.

– Ezelőtt 26 évvel Amerikába mentem. De onnan hamar visszajöttem. Féltem szüléimhez beállítani, hogy elkergetnek házuktól, azért elhatároztam, hogy rabló leszek. Prelesz bandájába állottam be, de őt elfogták s lelőtték. Akkor én lettem Szucha névvel a rabló banda főnöke. A rablás óriási jövedelemmel járt, s az a sok pénz, melyet atyámnak küldtem, a rablott kincsekből származott. Soha senki nem tudta, hol vagyok, mert levelet sosem küldtem, csak azt sejlették, hogy Amerikában dolgozom. Sőt ezelőtt 2 évvel beszéltem atyámmal, s ő rám nem ismert. Szegény atyám láttára elfogultam, s elsírtam magam. Nem gyanította soha senki, hogy én itt vagyok, de most, amidőn Isten sújtó kezét látom magamon, most elárulok mindent. Oka a múlt éj rablására vezethető vissza. Itt megállott beszédében s vizet kért.

Majd nagyapám szólt hozzá kissé bátrabban.

– Beszéljen, beszéljen, mert sorsa nagyon szivemen fekszik, s mondjon el mindent.

– A zsákmányosztoskodás után 2 cinkostársam a kapott csekélység igazságtalan elosztása miatt összeveszett. Verekedés tört ki, s a végén az egyik a társát leszúrta. Erre én a gyilkost felakaszttattam, mire éjjel három barátja ezt tette velem…

Hangja elcsuklott sírni kezdett, majd jajgatni, s levetve kabátját megfordult a széken, háttal nagyszüleimnek, s óh Istenem, a háta nyakától kezdve csupa vér, s a rongyos ing sok helyen odatapadva az élő húsra, mert le volt nyúzva, mint valami lelőtt vadállat. – S ismét: – Ezt tették velem!

Erre nagyanyám az irtózattól csaknem elájult, s nagyatyám átküldte a másik szobába s ott sirt sokáig.

A beteg embert, ki letérdelt, s felállni már nem birt, nagyatyám meggyóntatta, s áldozás után csak annyit mondott: Köszönöm lelkész úr, most már nyugodtan halok meg. Isten vele!

Ott térdelt és imádkozott.

Egyszerre egy tompa zuhanás, s egy boldog sóhaj után, az aki oly sokat vétkezett, de többet szenvedett, megtérve már, átadta lelkét Teremtőjének.

Harmadnap már két uj sirhant domborult egymás mellett, az anyáé és fiáé.”

Marosi Anita
Kárpátalja.ma