Kárpátalja anno: Badaló

Gvadányi József író, generális az 1763-as hubertsburgi béke után a nádor-huszárezrednél, a bereg megyei Badalón állomásozott. Itt dévaj kalandokkal és bravúros vadászatokkal űzte el unalmát, nyílt házat tartott, a vidéki földesurakkal mulatott és megismerkedett a helybéliekkel.
„A béke megkötése után a szász és cseh szélekről visszakerült Magyarországba, a hol ezrede négy vármegyében: Szathmárban, Beregben, Ugocsában és Máramarosban kapott szállást. Gvadányi Badalóba, e félreeső kis faluba jutott, mely a tiszaháti járásban fekszik s jó magyar népéről, tiszta nyelvéről és termékeny vidékéről ismeretes. Abban az időben szép gyümölcsös kertjei voltak, melyek a Tisza szabályozása óta, mivel az ártérbe estek, nagyobbrészt eltűntek. Ma a Tisza is távolabb tőle, mint a mult század hatvanas éveiben, mikor kiöntései és vad vizei, különösen tavaszszal, annyira elárasztották, hogy szinte minden közlekedéstől elszigetelték, holott ma az egyik legélénkebb megyei út érinti. A Gvadányi lakása a falu keleti végén, egy elhagyott temető helyén állott a nagy házban, melyet a nagyház-sor dűlő nevezet ma is emleget, ablaka előtt széles tóval, kapuja előtt a Tiszával, körülötte mocsarakkal és árkokkal, mint valami vízi erőd, minek következtében «a lég és föld urai», a rajzó legyek és feltörő férgek véle nem egyszer megosztották és nem egyszer népesítették be azt. Volt idő, hogy más nép alig közelítette meg, mert megesett, hogy a Tisza, mely különben oly simán, oly szeliden kanyarg le parttalan medrében, zúgva és bőgve borította el a badalai rónát, mintha el akarta volna nyelni, ha nem is a kis falut, de legalább a Gvadányi nagy házát! Ilyenkor aztán az ár elzárta a grófot minden társaságtól, megfosztotta minden látogatástól, hetekig, sőt kétszer hónapokig csak az udvaron mozoghatott, mire nézve azzal vigasztalta magát:
Három hónapokig szenvedtem én eztet,
Még jó, mint az ürgét, hogy ki nem feresztett.

Víg kedve mind a mellett be nem borúlt, mulatozó és mulattató elevensége el nem bágyadott: olvasott, mert katona korában is ládánkint vette a könyvet, zenélt, miben Bacsányi szerint egész művészetet ért el, vagy csöndesen elpipázgatott a kandalló előtt. Majd egyet gondolt, hogy a renyhe raboskodásban lelke könnyű szárnyait az unalom utoljára is el ne nehezítse, aztán bált rendezett a falu fiatalságának.
A házi cselédség, különösen a német vadász el nem gondolhatta, hogy honnan jő a vendég a vízbe: de a badalai biró, Veres Miklós uram, emberül megfelelt a megbizatásnak. S begyűlt a leányság piros csizmákban, pártásan, be a legénység sarkantyúsan, két üstökbe fonott hajjal: rakta is a tánczot ugyancsak világos virradtig a Putyu hegedűje mellett. Az egyszerű nép bizodalmasan, de illedelemmel mulatott: mialatt Gvadányi kedélyes biztatással forgolódott közöttük a vendég-lakománál és nézelődött rajtok a táncz alatt. Sok legény természetes tisztességtudással megállt előtte és megkinálta a maga tánczosnéjával: de ő lába sebére, a vari golyó emlékére hivatkozva kitért a kitüntetés elől. Csak egy-egy nyájas szóval vagy egy-egy pajkos megjegyzéssel élénkítette és bátorította a vidámságot; de jóakaró türelemmel és komoly figyelemmel hallgatta a naiv hálálkodást. A biró, Badaló bölcse, poharat emelt egészségére, hogy a burkust vághassa, ölhesse; kellő nyomatékot adva faluja érdekeinek is:
Nagy úr ked, még dolgát nagyobbra vihesse,
Több ily víg napjait mi velünk tölthesse.

Majd búcsúzóra, hajnal előtt, megint megkereste a grófot és ékesen megköszöntötte mindnyájuk nevében «ő kelme kegyelmét, mutatott malasztját». S a fiatalok módosan és önérzetesen kezet fogva búcsúztak a vendéglátó gazdától, kinek szállására viszonzás fejében másnap tömegesen érkezett a gyümölcs és szárnyas, mert a magyar ember, még ha a nép egyszerű gyermeke is, nem szereti az ingyen ajándékot. Nála az elfogadom szónak rendszerint adom a ríme. Ez az igazi paraszt becsület!

Másszor meg Gvadányi a tiszteletessel, Bakos János református lelkészszel, kinek jóravalóságáról tanúskodik, hogy kis egyházában, 1759-ben ő kezdte meg az anyakönyv vezetését, meg Kós István urammal, a ki kormányzott, csolnakos vadászatra indúlt az áron, nyúl ellen, róka ellen. Mert a szegény állatok a víz elől felhúzódtak görbe fára, hajlott ágra, kiálló tőkére. S tetszett a grófnak a tréfa, különös íze miatt, a mint a fák kajmójáról hullott a nyúl, róka, farkas; míg egyszer a tréfa «gimilsinek keseruv uola vize: hug turchucat maid mige zocoztia vola»; mert a tiszteletes segíteni akarva a kormányosnak, olyant lendített a csolnakon, hogy az a sebes hajtás miatt egy látatlan tőkébe belecsapódott és – felborúlt:
«Legelső volt a pap, a ki talpra felállt,
Szent Jehova Isten! hol a gróf, kiabált,
Seregeknek Ura! tán szenvedett halált
Hogyha mély gödörbe ő béesni talált.»

De Gvadányi nem esett ki jó kedve sodrából. A míg Kós István uram dohogott, hogy biblia, nem kormány kell a pap kezébe, a míg német vadásza jajgatott, hogy a flintája, nem az ura, megázott: addig reá az egész fordulat csak furcsaságával hatott, s nevetett a tiszteletesen, kinek tudós, komoly parókája összecsapzott az iszaptól. A vízben is, otthon is pajzán élczeivel ő derítette föl a kiöntött karavánt: mégis az ő halálának kelt híre. Bejárta az ezredet, négy vármegye földén, a Latorcza, Körös, Szamos és Tisza mellett, de főként Szathmárt, a törzsnek székhelyén terjedett el: úgy, hogy Gvadányi maga rándúlt oda élő czáfolatúl. S az ezredest és ezredesnét napokig kaczagtatta a kaland újabb meg újabb színezésével és előadásával; aztán a szathmári jezsuita-főnököt is, a ki atyjafija volt és miatta aggódott, megnyugtatta és elmulattatta.
A mikor a víz leapadt: a badalai szabad szállás megtölt megint vigadozó vendéggel. A szathmári jezsuita-főnök kijött májusi pihenőre, vagy inkább vérpezsgető mozgásra. Gvadányi, mint rokona és régi tanulótársa az egri főiskolában, nemcsak szívesen látja és biztosítja, hogy az ő ágyában nem fog ördöggel álmodni, mert a katonától még az ördög is fél; de fiatal tiszteket is hív meg szórakoztatása végett, kik nyájasságra, tréfára, adomázásra mindig készek. A míg azok érkeznének, Gvadányi bevezette a főnököt paripáihoz. Hiszen melyik huszárnak nem büszkesége a lova? Van itt szarvas-fakó, szürke, szegsárga, fekete, arany-pej és deres, hat gyönyörű állat, egyik szebb, mint a másik. A vendég alig telik be nézésökkel és dícséretökkel. A házigazda bemutatja azután minden mulatságát: kevély kecskebakját, mely mint valami udvari bolond, ki nem fogy a csintalan csínyből. A kapu előtt őrt áll, a szobában sétál, az udvaron felügyel; szárnyast onnan kiver, koldúst kikerget, czigányt felöklel. Csak urának és paripáinak ismeri el maga mellett a jogát. Majd megjönnek a tisztek, és szapora szóval sziporkáznak a katona-humor szikrái. Az egyik Szászországon akkora hegyre jutott, hogy benézett róla Rómába és beleharapott a holdba, mint valami almába; a másik hittel esküdött, hogy Königsberg vára alatt, mikor ott raboskodott, egy czethal olyant sóhajtott, hogy az egész város megingott és legmagasabb tornya összeomlott. A jó jezsuita csak eldőlt nevettében. Az ifjak között maga is megifjodott: versenyezve évődött, lovagolt. Még a breviariumhoz is hűtelenné lett.

A míg ő a társasággal halászni, paripázni járt: addig a kecskebak beszabadúlt szobájába. Bizony nem hiába volt péntek, baljóslatú nap, nem hiába mulasztotta el az imádkozást világi hiúságért: meglakolt érte, a kecskebak – megette a bréviariumot. A mikor haza kerűlt és szobájába sietett: a büntető nemezis már csak a kötése felett merengett. S bizony hiába volt a «Per amorem Dei», hiába az «Incarnatus Dæmon», hiába a jaj és pálcza; még a baknak állt fölebb és megöklelte a barátot. Gvadányi úgy hozatott Beregszászról más breviariumot, s úgy szabadította fel újra a jó kedvet. Mert eleinte, a vallásos vonatkozás miatt, senki sem érintette a dolgot.

Így folytak a badalai évek, 1763-tól 1765-ig. A míg Gvadányi itt szállásolt, más történeteket nem élt, mint maga vallja. A félreeső fészek mást talán elgyötört volna az unalomig; de az ő derűs lelkének, villogó szemének ott is ragyogott, a hol másnak beborúlt: ő még Badalóban is boldog maradt.”
Forrás: oszk.hu