Kárpátalja anno: bivalytartás

A Kárpát-medence lakói több mint 1200 éve foglalkoznak bivalytartással. Már az avarok is tenyésztették az indiai vadbivaly háziasított változatát.

Az első magyar írásos emlékek a házi bivalyról a XI. századból származnak, illetve egy 1138-as dömsödi összeírás is megemlíti az állatot.

Noha Magyarország egész területén tenyésztették a házi bivalyt, a tartása leginkább a Dunántúlon, Erdélyben és Kárpátalján honosodott meg.

A XIX. század végén közel 140 000 bivalyt tartottak Magyarországon. Ez a szám 1911-re még tizenötezerrel nőtt. A két világháború közötti időszakban azonban rohamosan csökkent a számuk: 1935-re 7000-re csappant a bivalyállomány, a második világháború után pedig szinte teljesen eltűnt.

A bivaly rendkívül szívós, még a magyar szürke szarvasmarhánál is igénytelenebb állat. Kora akár a 20–30 évet is elérheti. Marmagassága 150–180 centiméter, súlya 600–800 kilogramm is lehet. Bőre fekete, olykor szürke színű, szőrzete ritka. A szarvasmarhánál félénkebb állat. A szarvai sarló alakúak, 30–50 centiméteresek, s felfelé irányulnak.

A bivaly a vízparti, mocsaras területeket kedveli, ahol megeszi a kákát, a nádat és az egyéb mocsári fűféléket is. A szürke marhához hasonlóan igen ellenálló a gümőkórral szemben.

A házi bivalyt elsősorban igavonó ereje miatt tartották, nehéz gazdasági munkáknál vették igénybe: farönkök, kövek szállítására, illetve szántásnál használták.

Emellett magas zsírtartalmú tejéért, az ebből készíthető tejtermékekért és tápláló húsáért is tartották. Bőréből pedig többek között lábbeliket, hámokat, szíjakat, bőrzsákokat készítettek.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma