Kárpátalja anno: Csernobil, az atompokol – egy kárpátaljai szemtanú visszaemlékezése

1986. április 26-a örök gyásznapként íródott be a világtörténelembe. A csernobili atomerőmű-baleset következtében a közvetlen áldozatok (154 haláleset) mellett több százezren – a 30 km-es körzetében élő polgári személyek, valamint a katasztrófa-elhárítást végző likvidátorok – vesztették életüket. A felmérések szerint Kárpátaljáról 3000-en vettek részt a mentési munkálatokban akkoriban. Katonák, tűzoltók, orvosok és más munkások. Nem önként vállalták a feladatot. Küldték, utasították őket. A katasztrófa helyszínén eltöltött idő alatt olyan mennyiségben érte őket a káros sugárzás, hogy többségük néhány éven belül megbetegedett és elhunyt.

A Vasi Szemle 2008/3. számában olvashatjuk azt a beszélgetést, amelyet Kéner Gábor folytatott Szöllősy Tibor técsői orvossal a csernobili katasztrófáról. Az orvos személyesen is részt vett az elhárító munkákban. Később A kígyó önmagába mar című könyvében írta meg tapasztalatait.

Íme a vele készített riport!

– Úgy vélem, a nyolcvanas évek közepéig Európában – vagy csak itt a szomszédban, Magyarországon – sem sokan hallottak Csernobil településről. Önök, Ukrajnában, Kárpátalján mit tudtak róla?

– Meglepheti a válaszom, mert sem én, aki ott élek, de állítom, Kárpátalján senki más sem tudott Csernobilról. Amikor megtörtént ez a sajnálatos katasztrófa, akkor kezdtük megszokni a nevét. Később már megfejtettük, hogy vele kapcsolatban csakis a nagy titokról, az atomról lehet szó, aminek a mi világunkban, a mi országunkban ugyebár stratégiai jelentősége volt. Soha nem verték nagydobra, hogy hol vannak atomerőművek, milyenek, mekkora teljesítményre képesek, ez a hétpecsétes titkok közé tartozott. Mikor másnap, vagy harmadnap megtudtuk – először a svéd rádióból értesültünk róla –, hogy mi is történt, felütöttük az atlaszokat, hogy hol is van ez a Csernobil. Etimológiai megközelítésben kezdtünk keresni – talán valahol Csernovic, vagy Csernovográd környékén lehet? Bizony időbe került, míg megtaláltuk – Kijev tájékán. A dnyeperi víztározó szinte kijelölte, hogy éppen azon a helyen lehet létesíteni atomerőművet… A vidék felügyelhető és őrizhető – eleve katonai körzetek vették körül, mint általában a köztársaságok fővárosait –, tehát tökéletes hely volt. Ami magát a települést illeti, ott csak azok laktak, akik az erőmű személyzetéhez tartoztak. Kívülálló oda egyáltalán nem léphetett be, külön engedély kellett hozzá.

– Amikor a svéd rádió bemondta ama bizonyos hírt, hogy fogadták Ukrajnában?

– Én inkább Kárpátaljáról tudok szólni, de azért vannak országos ismereteim is. Számunkra nem jelentett az első órákban semmit. Mert egyáltalán nem tudtuk, mi az, hogy atomreaktor-robbanás, meg mi az, hogy atomveszély. Nem volt összehasonlítási alapunk, nem volt kiindulási pontunk. Mondok egy példát: évente megrendezték nálunk az ún. Béke kerékpáros versenyt, s ennek éppen május elsején kellett volna Kijevben startolnia. A sporthírekből úgy értesültünk, hogy minden rendben van, jönnek a résztvevők. Csak akkor kezdtünk valamit gyanítani, amikor a nyugati csapatok hirtelen visszaléptek. Igen ám, de jött az ellenpropaganda, hogy így a nyugati rádiók, meg úgy a svéd rádió, és azonnal képsorok jelentek meg a tv-ben, hogy Kijev, Pripjáty, Csernobil környékén a gyerekek szabadon játszadoznak kint a szabadban, az óvodából kirándulásra mennek, tehát minden a megszokott kerékvágásban folyik, minden rendben van. Később – az évtizedek alatt megszokott módon: hogy ebben is van valami, meg abban is — arra gondoltunk, hogy talán azért mégis csak leomolhatott egy híd, vagy összedőlt pár ház… De rá négy-öt napra már a sajtó arról írt – hiszen a tényt nem lehetett elsumákolni —, hogy az ottani tűzoltók fertőzést szenvedtek, és elhunytak. De valami magyarázatot azért kellett adni arra, hogy ezek a tűzoltók, akik nem is voltak ott a robbanás pillanatában, hogyan hallhattak meg!? így aztán lassan-lassan, de megjelentek cikkek az esetről, ám mindig tupírozva, hogy ezt azért nem kell olyan tragikusan venni… Következett aztán a szovjet propagandára jellemző „hősies munkát végeztek” gépezet. A hős pilóták, akik körberepülték a szerencsétlenség helyszínét, az önfeláldozó tudósok, akik megtekintették, aztán a semmitől sem félő munkások, a romeltakarítók, s a többi, s akkor már mélyebben kezdtük sejteni, hogy itt bizony nem hétköznapi dologról van szó, hanem egy számunkra addig ismeretlen nagy katasztrófáról.

– A sejtések után mikor szembesültek a valósággal?

– Amint az amerikai szakemberek megérkeztek. Ez már a Gorbacsov-korszak idején volt, amikor – ha nem is lett teljesen szabad a sajtó – azért hellyel-közzel megjelenhettek olyan cikkek, vélemények is, amelyek közelebb álltak az igazsághoz. Aztán nem lehetett elnémítani magukat az amerikai szakembereket sem, véleményüket pedig kiváltképp nem lehetett sem tupírozni, sem megváltoztatni. Hát eléggé borongós színekkel „ecsetelték” a jövőt a hirosimai tapasztalatok és a laborkísérletek alapján. Közben a nemzetközi atomügyi szervezet is jelentkezett, majd Ausztria. Magyarország is bejelentette, hogy megtették a kellő óvintézkedéseket. Így erősödött meg bennünk, hogy nem egy lokális, hanem nagyobb méretű katasztrófáról van szó. Később megtudtuk, hogy beindult a kitelepítés is. Tíz- és százezreknek kellett elmenniük. Világossá vált, hogy ez már nem járási, területi probléma, ahogy az elején próbálták ezt nekünk bemutatni.

– Maradjunk az egészségügynél, hiszen Ön orvos. Mennyire voltak felkészülve?

– Elutazásom előtt puhatolóztam az igazgató-főorvosnál, a területi vezetésnél, hogy mire készüljek, mit vigyek magammal. Épkézláb feleletet nem kaptam. Hány éve vagy orvos? – kérdezték. Húsz éve. Nahát, akkor gondolkozzál. Vigyél azt, amit kell. Kiérve az első röpgyűlésen – ebből egyébként naponta három is volt – rögvest arról faggattak, hogy: orvos elvtárs, mi az a radiáció? Mondtam, hogy én nem ezért jöttem, engem azért küldtek, hogy itt majd ezreket kell ambulálni, vagyis hát a közvetlen orvosi ellátás lenne a feladatom. Nem, magát nem azért küldték ide – mondták –, hanem magának a prevenció a feladata, és naponta jelentést kérünk, hogy milyen a sugárzási háttér. Még fel sem ocsúdtam, fél óra múlva máris telefonhoz hívtak, hogy a központ jelentést vár tőlem. Milyen a sugárzási mutató? — kérdezték. Én őszintén megmondtam a kollégának, hogy nem tudom, és nem is akarok a hasamra ütni. Kell, hogy legyen egy sugárzásmérőd – mondta. De hát én nem így indultam útnak – érveltem. Aztán kisegített: tudod – mondta –, ha nyugodt a légkör, akkor általában két milliröntgent mérünk. Ha Csernobil felől fúj a szél, akkor feltornázhatja magát 2,1-re, 2,2-re, ha ellenirányból fúj, akkor lemegy 1,8-ra, 1,9-re. Értettem a szóból. Tehát ha szükséges volt a jelentés, márpedig az volt, akkor kimentem az udvarra és megnéztem, melyik irányból fúj a szél. Ez bejött. Később aztán az egyik mérnök segített ki, aki hozott magával valamilyen sugárzásmérőt. Kibontottuk a bőröndnyi, hatalmas szerkezetet, csatlakozók, meg egy mikrofonszerű valami volt benne. Bekapcsoltuk, mindenhol kattogást jelzett, főképpen a szabadban, és a beérkező munkások cipőjénél, szőrzeténél – ennek megfelelően magasabb értékeket is mutatott. Fellapoztuk a kézikönyvét, kiderült, hogy ez egy 1954-es katonai műszer volt, ami 50-60 százalékos hibaszázalékkal dolgozott, egykor katonai járművek szennyezettségét mérték vele. Mindegy, elfogadták, méricskéltem vele, és jelentettem. Még egy jellemző dolog: Kárpátalján igazán nem szoktunk hozzá a 32-36 fokos hőséghez, ami itt uralkodott, valamint mindenütt homok és por volt. Egy szellő, egy kocsi elhaladása akkora port vert fel, hogy percekig kellett várni, amíg elült. Természetesen alfasugárzással fertőzött por volt. A munkások félmeztelenül dolgoztak, naponta ki voltak téve a sugárveszélynek. Hiába próbáltunk rájuk maszkot erőltetni, nem kellett, az volt a válasz: gyorsan fejezzük be, hogy minél előbb haza mehessünk. Amikor ezeket szóvá tettem, a főnökeim azt mondták, maga ne szervezési kérdésekkel foglalkozzon, hanem ha van beteg, azokat gyógyítsa.

– Ezek után nem kétséges: itt Önre nemcsak a prevenció várt…

– Hát nem. Ugyanis már eleve szelektálni kellett volna azokat, akik munkára jelentkeztek. Idézőjelben a „jelentkeztek”. Azt mondták, hogy háromszoros lesz a bérezés, háromszoros a szabadság, és potenciális hősök lesznek azok, akik idejönnek. Különösen sokan érkeztek idősebb korúak, aminek utólag érthető a motivációja. A helyi hatóságok sem szűrték őket: cukorbetegek, epilepsziások is voltak közöttük – utóbbiaknál a rohamok gyakrabban jelentkeztek. De elég sivár felszerelésünk volt nekünk is, például az első napokban mosakodni sem tudtunk. Prevencióról, megelőzésről így szó sem lehetett. De eléggé riasztó volt az első találkozás magával a tájékkal is: az utak mentén ötvenméterenként táblák figyelmeztettek, hogy letérni nem szabad, életveszélyes. Az erdőben talált gyümölcsöt fogyasztani szintúgy, nyílt vizekben fürödni ugyancsak, nem beszélve az ellenőrizetlen ivóvízről. A nagy meleg miatt sokan voltak, akik ittak is a forrásokból, fürödtek is. Kezdetben nem jelentkeztek deviált állapotok, viszont nemsokára agydaganatban meghalt a főnökünk, aztán a főmérnök, annak a helyettese is, pedig a legszebb férfikorban voltak. Közvetlen bizonyítékom nincs, de hát…

– Van-e bármilyen alapja annak – mert sokfélét beszéltek, írtak akkoriban, és utána –, hogy torzszülöttek jöttek a világra a környéken, meglehetősen furcsa eltérések voltak a növény- és állatvilágban is…

– Egy közeli faluban voltunk elszállásolva. A falusiak, ha kellett, hozzánk fordultak segítségért. Történt, hogy a postamester, aki hipertóniás volt, krízis-szerű állapotba került. Azonnal indultunk, s amit lehetett, megtettünk. Három vagy négy nap múlva jött a felesége, toporgott egy darabig, majd kinyitotta a táskáját, és egy literes üvegedényt vett elő, mondván, ő ezzel tudja csak megköszönni, amit tettünk – a férje túljutott a krízisen –, hogy hozott nekünk erdei szamócát. Életünkben akkorákat nem láttunk: hatalmas, dió nagyságúak voltak. Rögvest megkérdeztük, hogy ők is ilyet esznek? A válasz az volt, hogy persze. Azonnal szóltunk, hogy ezt nem szabad! Igen, mondta, feltűnt, hogy eddig aprók voltak a szamócák, most meg mekkorák, de hát fele annyi idő alatt be tudjuk gyűjteni, amennyi nekünk kell. De ez semmi – folytatta, a gombák is ugyanilyen hatalmasak, majdnem esernyő nagyságúra nőttek. Elég, ha egyet találunk, a családnak megvan a vacsorája. Amikor magas rangú tisztek érkeztek hozzánk, rákérdeztünk mindezekre, s az egyik visszakérdezett: emlékeznek még a Mengyelejev-féle táblázatra? Rábólintottunk. Na, hát akkor képzeljék el, hogy az itt van a levegőben. Majd hozzátette: csak nem nyugalmi állapotban, hanem cikázik és él.

– Mindezeket hallva, fölvetődik az emberben: nem valamiféle karanténnak tekintette az akkori hatalom a csernobili katasztrófa körzetét, s nem eleve azzal számolt, hogy a benne élők sorsa megpecsételődött?

– Kérem szépen: mit számított fél millió ember, amikor voltunk vagy kétszázhatvan millióan? Az a mennyiség a statisztikában a tizedespont után a „futottak még” kategóriába tartozott. De akkor már a gorbacsovi szellem járta, a nyugat is bekapcsolódott a mentési munkálatokba, tehát az egészet nem lehetett marokba zárni, és így az ujjak között azért kibuggyant az igazság. Belpolitikai szempontból viszont fontos volt, hogy ne törjön ki tömeghisztéria. Nem a nyugat véleménye lett volna káros, hanem az, ami országhatáron belül történhetett volna… A többszázezres hisztéria gerjesztő hatása! Hagyták inkább, hogy sodorja az ár a ladikot. Kuss legyen.

– Maradjunk a szakmájánál: egészségügyi, kutatási szempontból hozott-e valami újat a csernobili katasztrófa?

– Az utóbbi években a szakirodalomban sok cikket publikáltak Csernobillal kapcsolatban. De ezek nem átfogó írások, hanem csak pl. a pajzsmirigy-elváltozásokról, vagy bizonyos nyomelem-hiányokról, vagy -túltengésről szóltak, de átfogó elemzés, többszázezres mintára alapozva: olyan még nem látott napvilágot. Legalábbis nagy nyilvánosság előtt nem. Kárpátalján pedig, úgy tűnik, kezdettől fogva nyugodtak, mondván, a Kárpátok bennünket megvédett. Itt-ott még napvilágot látnak statisztikák, hogy megnőtt a koraszülések, a daganatos megbetegedések száma, a gyerekek között degeneratív betegségek ütötték fel a fejüket… De már nem sok. És amiről még keveset beszéltünk, és beszélünk: a helyi lakosság intelligensebb része elköltözött, csak a nagyon idősek és a nagyon makacsok maradtak, akik nem mennek az első intő jelre orvoshoz. Az ott maradtak élik a világukat, ahogy és ameddig.

– Mit jelent Csernobil magyarul?

– Cserna: fekete. És azt hiszem, ebben minden benne van. Az is, ami elindult, az is, ami megtörtént… Csernobil ma egy halott település. Nyomasztóan hatott rám, hogy fényes nappal nincs benne élet. Megállunk és várjuk a fejsze kopácsolását, az ajtó nyikorgását, a kutya ugatását, a szomszédok beszélgetését, a csintalan gyerekek zsivaját a verőfényes napon, 30-34 fokos melegben, a buja növényzet közepette – és helyette halotti csend. Esetleg az ott kószáló szellő, amelyik nem fél a következményektől, az lengeti meg az elrozsdásodott hintákat, felkap egy kint felejtett babaruhát, vagy a szárítókötélről egy másikat, de semmi több. Nem létezik mindennapi élet, hanem csak egyfajta, fizikai értelemben vett mozgás. Csernobil halott város. A halottak városa.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma