Kárpátalja anno: Dercen: komondor és pulikutya

Szólásaink, közmondásaink, de még káromkodásaink is hihetetlen gazdagságban szólnak mindennapi életünk társáról, a kutyáról:
„eb ura fakó”, „eben gubát cserél”, „egyik kutya, másik eb”, „kutya teremtette”.
A honfoglaló magyarság kutyái között főként nagy testű pásztorkutyákat és vadászkutyákat találunk. A kisebb testű kutya, a mai puli előde nem pásztorkutya, legfeljebb házőrző lehetett.
Kutya szavunkkal ‘eb’ jelentésben először 1585-ben találkozunk. Eredetileg valószínűleg állathívogató szó volt, s csak a 18. századtól vált a fajták összefoglaló megnevezésévé.
A magyarnak tartott kutyafajták közül régészeti leletek az Árpád-korban a kuvasz és az agár előfordulását igazolják. A kuvasz név történeti forrásban 1511-ben fordul elő először.
Az egész évben legelőn tartott jószágra a legnagyobb veszélyt a Kárpát-medencében a farkasok jelentették, de a hegyvidéki területeken nem volt ritka a medvék kártétele sem. A gondjukra bízott nyájakért saját vagyonukkal feleltek a pásztorok, és nem kis feladatot jelentett számukra a tolvajok kártételének a megakadályozása. A hegyvidékeken, a kárpáti havasokban főként kuvaszok őrizték a nyájakat, nyakukat szöges örvek védték, így a farkassal is szembeszálltak. A hegyi utakon közlekedő szekeresek gyakran kuvaszokkal védelmezték magukat és portékájukat.
A komondor magas, nagy testű, fehér színű, szőre egész testén hosszú, göndör és bozontos, gyakran a rackajuh
tincseire emlékeztet.
Nyáron a nyakán, mellén és a törzs elején megvedlik, hátsó testén megmarad a bozontos régi szőr. A 19. század elejétől főként csikósok és gulyások nappal a tanyahely, éjjel a nyáj körül tartották, a 20. század fordulójától falusi vagy tanyai házőrző lett.
A 18. században, főként a német és morva eredetű juhfajták terjedésével hozható összefüggésbe a kisebb testű, főként terelésre alkalmazott, gyors mozgású kutyafajták megjelenése.
1765-ben, Kiskunhalas tanácsi jegyzõkönyvében említik először a pulit.
Tévesen terjedt el az a nézet, mely szerint a puli a magyarok közép-ázsiai, ősi eredetű kutyafajtája.
A valóság ezzel szemben az, hogy ez a rendkívül okos, jól tanítható, többféle színárnyalatban ismert, hosszú szőrű,
kis testű kutyafajta csak a 19. században terjedt el Magyarországon.
Erdélyben és az Északi-Kárpátokban, ahol a racka, purzsa, curkán és más, nem német eredetű juhfajtákat tartottak, nem találkozunk a nyájak mellett pulival.
Ma ismert formája a 19. század végére alakult ki, és főként nagyobb testű jószág, szürkemarha-gulya mellett tartották. Céltudatos tenyésztése csak a 20. század elején indult meg.
„A jó puli többet ér, mint egy ember” – legalábbis a nyáj mellett, vélték a juhászok, s nagy gondot fordítottak rá, hogy sose fogyjanak ki a jónak tartott kocapuli szaporulatából.
„Téli kutya, nyári menyasszony egy se jó!” – tartották.
A nyájak mellett tartott nagy testű kutyáknak a legritkább esetben volt külön óljuk, rendszerint a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, s a pulit és a többi kisebb terelőkutyát is csak nagy hidegben engedték be a hodályba.
Forrás: historia.hu