Kárpátalja anno: „Ezt láttam Kárpátalján”

1939 májusában Kárpátalján járt aldobolyi Nagy György.

Utazási élményeit így fogalmazta meg:
„Nem kell különös jóstehetség a jövendöléshez, hogy idén a visszacsatolt Felvidék, különösen pedig Kárpátalja lesz a legnépszerűbb magyar nyaralóvidék. Igen helyesen érzi ezt az OMIH vezetősége, amely a Nemzetközi Vásáron is igyekezett feleletet adni arra a sokezer kérdésre, amely a közönség valamennyi rétegéből elhangzott: milyen az élet Kárpátalján? Hol, mennyiért és milyen körülmények között lehetne ott nyaralni külföldi fürdők helyett?

Az ujságírót nemcsak a hivatás, nem is a kíváncsiság késztette arra, hogy végigjárja ezeket a hegyes-völgyes drága rögöket, hanem főképpen a honvágy. Elfogódottan, nem egyszer könnyes szemmel tudott örülni a hazakerült Hoveria, Popp Iván hegycsúcsoknak, a gondban-bajban egykedvű, feketeruhás, jószándékú ruszinoknak, a hallgató mély rengetegnek, a bámész tehénkéknek és ezer emléknek, amely húsz esztendő távlatában élt és lobogott, a szülőföld elmúlhatatlan fényeivel. Elnézést kér az ujságíró, ha ezekben a pillanatfelvételekben talán a hazatérő lélek szubjektivitásával azt írja le, amit egyébként elmondana érdeklődő barátainak. Ha kritizál, a jószándék vezeti.

Tiszaújlaktól, a ma már csak történelmi emlékű „bécsi határtól” kezdve feltűnik, hogy az állomásokon többnyire ideiglenes névtáblák díszelegnek. Deszkára, sok helyütt papírlapra írták ki az új állomásneveket. A vasúti pénztárak még mindig cseh és ruszinnyelvű bélyegzőket használnak, nem készültek el a közlekedési jelzőtáblák sem. Megmagyarázták, hogy mi az oka ennek. Amíg nincs tisztázva a ruszin autonómia kérdése, senki se tudhatja, latin és cirill betűkkel kell-e kiírni hivatalosan az állomásokat, milyen sorrendben használják az elnevezéseket és általában hogyan alakul majd a hivatalos nyelv. Ha ezekben a kérdésekben döntenek, bizonyára néhány nap alatt mindenütt végleges feliratokat olvashat az utas.

Az első meglepetés már Sátoraljaújhely után következik.
A nagy állomásról nem a kisállomásra megy a vonat, hanem a két évtizeden át szinte begyepesedett vágányokon robog Borsi, Rákóczi szülőfaluja felé. Jobbról-balról mindjárt fel is tűnnek a félgömbalakú, itthagyott cseh határerődítmények, amelyeket robbantással tüntetnek majd el.

Valamennyi visszakerült városkában ránk nevetnek a vadonatpiros, lakkfényes postaszekrények. Derekas munkát végzett a magyar királyi posta, amely zökkenő nélkül vette át a forgalom lebonyolítását. Érthetetlennek látszik azonban, hogy a postahivatalok miért nem használnak magyar helyiségbélyegzőt. Hiába, ma még senki sem tudja a végleges helységnevek leírási sorrendjét. Azt azonban megkérdezhetjük, hogy miért korlátozták még a nagyobb városokban is csupán a postára a bélyeg- és levelezőlapárusítást? A trafikosok szerint azért, mert a postai értékcikkek eladása után nem fizetnek jutalékot. Talán mégis el lehetne rendezni úgy, hogy ne kelljen kilométereket zarándokolni egy bélyegért.

Taracköztől Terebesfehérpatakig nem közlekedik a vonat, mert a sínek román területen futnak. Csak postaautobuszokon lehet eljutni Aknaszlatinára, a híres máramarosi sóbányákhoz. Szlatina érzi leginkább a rendszeres vasúti közlekedés hiányát. A hatalmas sóbányákban csekély intenzitással folyik a munka. Nyolcszáz évre tellik itt a sóból, de a trianoni Magyarországnak külföldi sót kell vásárolnia. A szlatinai bányászok pedig várják az erőteljes termelés megindítását. Az autobuszról látjuk a vasuti vonalakat kitűző műszaki embereket, amint fehér-piros póznákat gukkereznek és apró cölöpökkel traszirozzák az új vágányt. Mikor dübörög a vasut a cölöpök helyén?

Aknaszlatinán szép park közepén sósfürdő van.
Megfürödni azonban igen körülményes dolog ott, mert hol a melegített sósvíz fogy el, hol a pénztáros van távol. Volt nap, amikor tíz óra előtt senki sem léphetett a fürdőbe. Úgy látszik, későn kel a sósvíz helybeli közönsége. A bányába behatoló sósvizet különben hl-ként 28 fillérjével a környékbeli parasztok vásárolják meg, akik hordókkal rakott szekerekkel sorakoznak a Lajos-tárna bejáratánál. A sósvizet hazafuvarozzák, otthon felfőzik, elpároltatják és így jóval olcsóbb sóval főzhetnek, mint a városi ember, aki 40 fillért fizet egy kiló sóért.

Nagybocskón és feljebb is a Tisza jobbpartján, ezerszámra ácsorognak az indulásra váró tutajok. Szálfák rengetege várja, míg leúszhat a Tiszán. Sajnos azonban a tutajozást is megakadályozzák a jelenlegi viszonyok, mert a Tiszának csupán a folyó baloldala már „román terület” és ott úsztatni ruszinnak, magyarnak, tutajnak, csónaknak egyaránt tilos. A rendezetlen állapotot kölcsönösen megsínyli mindenki…

Rahó és környéke valóságos magyar Tirol.
Kitzbühelre emlékeztetnek a hegyek, a népi karakterű épületek, a rengeteg patak, elsősorban pedig a pompás gyógyító levegő, amely az első napokban elálmosít, de hatalmasan fokozza az étvágyat. Mindenki tud itt magyarul, koldus és pap egyaránt és szívesen beszéli ezt a nyelvet az is, aki netalán elszokott volna tőle 20 esztendő alatt. Gyönyörű háziszőtteseket, pokrócokat úgyszólván fillérekért lehet vásárolni.

Budapest XI. kerületének, Szent Imre városnak testvérré fogadott községe Tiszaborkut. Jóformán az út mentén folyik a savanyúvíz. Kis fürdőházának fakádjai körül békebeli romantika lebeg, a világért se menjen oda nyaralni, aki villanyvilágítás, frakkos pincér és „Kurtaksa” nélkül el se tudja képzelni a nyaralást. De lithiumos, vasas, jódos savanyúvíz, frissen köpült vaj, ízes fekete kenyér, hegyi pisztráng, napi 2-3 pengőért legfeljebb 60 család részére Tiszaborkuton is akad.

Nem szabad azonban elhallgatni, hogy „bennszülött” és oda került közalkalmazott, úr és paraszt egyaránt panaszkodik valamire. Pedig a panasz nagy ritkaság volt errefelé. Az emberek még mindig szinte ujjongva örülnek a márciusi politikai fordulatnak, a visszatérő régi világnak, a magyar csendőrnek, a rendnek. Áruhiány sincs sehol. Erősen terjeszkedik a Hangya. De a hatalmas altruista szövetkezet eladási árpolitikája nem szerzett nagy közkedveltséget a Hangyának. Nagyszőllősön, tehát nem is eldugott havasi faluban, 38 fillérbe kerül a Hangya üzletében 1 liter petróleum, 108 fillérbe a denaturált szesz, több, mint 3 pengőbe a szomszédban köpült vaj. Olyan árak ezek, amelyeket nagyon nehéz megérteni és méginkább megfizetniök azoknak, akik a méltán szidott cseh időkben olcsóbban jutottak a közszükségleti cikkek legnagyobb részéhez. Ideje lenne, hogy a Hangya revideálja eladási árait Kárpátalján.

Akinek pénze van arra, hogy ingatlant vásároljon, siessen Ruszinföldre, Aknaszlatinán, főút mentén, félholdas gyümölcsösben háromszobás komfortos lakást kínálnak 5000 pengőért. Motorbiciklit 100 pengőért, kisautót 250-300 pengőért adnak és vesznek mostanában is. Szinte naponként visszalátogat a gyorsan elmenekült cseh hivatalnok felesége, vagy családtagja, hogy pénzzé tegye értékeit, elszállíttassa bútorait, vevőt keressen ingatlanára.

A templomokban vasárnap könnyes szemmel éneklik a Himnuszt.
A tekintetek szinte önfeledten tapadnak a szószék mellé állított friss, piros-fehér-zöld zászlóra és a legegyszerűbb emberek is hálatelt szívvel, imádkozva süvegelik meg Horthy Miklós kormányzó mindenütt látható, életnagyságú képét…”
Forrás: huszadikszazad.hu