Kárpátalja anno: Firczák-havas

„Alkonyodik a Kárpátokalján, a leáldozó nap vörös fénnyel világítja meg az óriási hegyeket, melyek gyűrű alakban vesznek körül egy kisfalut,—Volócot.

Jobbról, az óriási hegyek körül kimagaslik a «Firczák»-havas, mint egy békét és türelmet hirdető apostol a rutén föld felett. Egy nagy magyar püspökről nevezték el ormán zászló van, vagy talán a nagy magyar püspök palástja az? hogy védőleg lengjen a rutén föld felett reményt, bizalmat ébresztve. A keserű pohár elmúlására emlékeztesse e népet, melynek nemcsak atyai püspöke volt egykor, de hatalmas szószólója a parlamentben minden ügyes-bajos dolgában. Balról a vereckei hegyek, a milléniumi emlék-oszloppal, zúgást, dübörgést hallatnak. Alkonyodik, megszólalnak a harangok a magas dombon épült, fenyőfákkal körülvett hármas-tornyú fatemplom tornyában. A nép ünneplőruhában, ájtatosan kivonul házaiból. Vízszenteléshez sietnek, bizakodva, remélve, hogy a szenteltvíz eltisztít minden rosszat, ami nem odavaló, megszabadítja a falut minden ellenségtől. Óvatosan tekintenek szét, suttogva beszélnek, mert minden bokorban ellenséget vélnek, félelemmel tekintenek a paplak felé, mely szemben a templommal, fákkal és cserjékkel körülvett kert közepén fekszik. A templom és a paplak között hegyi patak tükörsima jéggel, léket vágó emberekkel, hogy a vízszentelésre előkészüljenek. Nyugtalanul, telve izgalommal néznek a paplak felé, szemeik némán integetnek,vajon nincs-e ott valami baj? nem vitték-e el ismételten áldozópapjukat, mint már annyiszor, mert magyar és hazafi. Suttogva szólnak egymáshoz,—halljátok a zúgást a vereckei hegyek felől? Sokan lódobogást, kardcsörtetést hallanak és mondogatják halkan, imádkozva—talán megismétlődik a második ezer év? Halkan, csak nem néma ajkakkal, reménykedve mondogatják egymásnak—bár úgy volna. Könnyes szemekkel nézegetnek a vereckei hegyek felé, majd a«Firczák»-hegy felé tekintenek és Uram Teremtőm—a zászlón aranybetűk látnak ilyen felírást:—«reméljetek». Csendesen haladnak a templom felé, hogy száz és száz gyertyával a kézben, kivonuljanak lelkipásztoruk vezetésével a patak közepére, vízszentelésre, innét fohászt küldve az Ég Urához, hogy vegye el tőlük a súlyos keresztet. Férfiak, asszonyok, leányok, gyermekek edényeket visznek, hogy vizet merítsenek, belekiáltsanak a patak vizébe, hogy menjen, rohanjon, zúgjon, dübörögjön, adja tudtára a tengereknek, az egész világnak az ő szenvedéseiket és szabadítsák meg ellenségeiktől…”
(Kissné Volenzky Anna: A vízkereszt)
Görögkatolikus Szemle, Budapest, 1932. január 10.
Forrás: byzantinohungarica.hu