Kárpátalja anno: Halábor, falu a magyar kultúra szolgálatában

A magyar kultúra napját ünnepeljük január 22-én. Kölcsey Ferenc ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.

Milyen érdekes is az élet: Szatmárcsekével átellenben, a Tisza másik oldalán pedig ott helyezkedik az egykori Bereg vármegyei település, Halábor, melynek lakói egykor olyan sokat fáradtak a magyar kultúra megőrzéséért és fejlődéséért.

Korábban már írtunk a településről a Kárpátalja anno rovatban (itt), ám akkor többnyire a hivatalos adatokat közöltük.

Ezek szerint Halábor Beregszásztól délre, 18 km távolságra fekszik a Tisza jobb partján. Nevének első említése 1300-ból való. A többnyire református vallásúak lakta falu lakói 1910-ben 508-an voltak. A helyi iskola épülete 1801-ben épült, a ma használatban lévő református templomot 1911-ben emelték. A község nevezetes szülötte Halábori Dobos Bertalan, a Döbrentei-kódex másolója, a Dávid-zsoltárok első fordítója.

Természetesen ezek az információk is fontosak, azonban sokkal jobb képet alkothatunk Haláborról, az ott élőkről, arról, hogy milyen fontos volt számukra a magyar kultúra, a magyar hagyomány a Bereg hetilap 1886. április 11-i számában Falusi élet, Egy igyekező kis község címmel megjelent cikk alapján. Az írást Görömbei Pál halábori református lelkészszerezte.

A fenti nagyon értékes halábori felvétel pedig a Kárpátalja („Закарпаття”) régi és mostani képeken Facebook-oldalról származik.

„Beregmegyének Tiszára dűlő oldalán – közel a Borzsa torkolatához – van egy parányi kis. falu – »Halábor«-nak hívják – Szatmárba ugy bekönyökölve, hogy ha az a nagy árok – a Tisza – nem őrzi, nem karolja körül, mint az édesanya ügyetlen kisdedét, rég kicseppent volna, a megyéből; 1861, de különösen 1863 óta 32 ház építtetett benne kő- és vályog-alapra zsindelytetővel (többnyire biztosított); lakosainak száma: 340, mind vastag nyakú kálvinisták. A természetnek egyszerű fia, azaz földmivelők; papja alantirott és tanitó benne egy igénytelen kis mester. Van még itt egy-két izraelita család, ugyanannyi óhitű és római, de ezek nem számosak: nem a zsidók, mert azok csak ugy kergetve jöttek ide, s itt –mivel a házbért nem akarják vagyis inkább nem tudják megfizetni – egyik házból kilökik, a másikból kitaszítják; tehát maguk sem tudják voltaképen megmondani, hova valók. Nem lehet számos az óhitű és római sem, a mennyiben ezek alighogy bekerültek, alighogy fél évet töltöttek itt, már felhagynak a böjtöléssel, azaz, hogy kálvinistáknak csapnak fel. – Miután nevezett kis községnek térrajzát, lakosait röviden megismertük, vessünk egy pillantást annak beléletére vagy munkásságára.

Első helyen áll itt az iskola. Nem állítom, hogy az mintaiskola, pedig a lehetne, de annyiban mégis figyelmet érdemel, hogy itt egyetlen gyermek sem nő fel iskolázatlanul, – a testi és lelki betegeket kivéve – és hogy iskolamulasztás –hanyagságból – ritkán fordul elő, mert megértette és követni kész a nép a kor intését s az irásnak ama szavait, hogy »tudomány nélkül elvész« – szorgalmasan küldözi gyermekeit iskolába, s azok az apró moszatok sokszor vízen-sáron is addig lubiczkolnak egymásután, míg végre eljutnak naponként tudományok vásárjába.

Második helyen áll az olvasókör. Ez nagyon nehezen született meg, nagy fejvakarások közt, ezelőtt 6-7 évvel 5 vagy 6 taggal; ma már 22-en vannak; körelnöke a tanító. Tagja lehet az olvasókörnek mindenki, ki beléptekor 1 frtot fizet, melyen könyveket szoktak szerezni. Az olvasást egy társaságba összejőve teszik. Téli estéken az iskolában, vagy más nagyobb terjedelmű házakban, sorban és kölcsönösen a köztagoknál. – Vannak olyanok is, kik kiviszik e könyvet családjaik körébe és ott olvasgatnak munkától üres idejükben. Ha megunják az olvasgatást – hogy be ne fogja a penész őket – mulatságot – bált – rendeznek, meghiván abba a szomszéd falubeli atyafiakat is, s annak fenmaradott tiszta jövedelméből is könyveket vesznek s lapot járatnak – jelenben már 140 darab könyv van az olvasókör birtokában. A harmadik helyen emlitésre méltó még a dalkör, mely összeköttetésben áll a kender és fonal gyártással. A téli hosszú estéken ugyanis az ifjak és leányok több csapatokban összegyűlnek valamelyik leányos háznál, hol egyiknél, hol másiknál, kölcsönösen, a hol aztán pereg az orsó, folyik a jó kedv s nincs a magyar nemzetnek annyi nótája, elsőtől utolsóig, melyet el nem dalolnának, mi által annyira tökéletesítik dalképességüket, hogy midőn K. I., azon időben a Szende miniszter titkára, egyszer nálam időzött, s este vacsoránál ültünk, az ablakhoz közel, a szomszéd udvarban kenderdörzsölőbe összegyűlt ifjak rákezdték azt a soha el nem vénülhető dalt: »Magasan repül a daru« aztán »Felleg borul az erdőre« stb. – az én nságos vendégem már az elsőnél, mint egy megütött nyilveszsző, felpattant és teljességgel nem akarta elhinni, hogy azok a dalosok falusi gatyás legények és magas sarkú csizmában pattogó kurta szoknyás falusi leányok, mignem karonfogva kimentem vele a tornáczra – tiszta szép holdvilágos este volt – s megmutattam neki. Persze, hogy az ifjú népnek legszine s legjava is volt az, kik már korán kezdtek gyülekezni, hogy a magas rokont megláthassák.

Ha elunják a dalt, ha az orsók lassulnak, álmosan forognak, kimennek a jégre – a falu közepén van végig – sikárkoznak, havazkodnak; igy megfrisülten, lángoló kipirult arczczal visszamennek a tanyára s ujult erővel s kedvvel fognak ismét elhagyott munkájukhoz. A sok dal, játék közt jó kedvvel végzett munka után, tavaszra előkerül annyi vászon, hogy az egész falut betakarják vele, azaz, hogy minden udvar-kerítést, minden kis rekeszt, minden udvar-kertet, ahol gyepes, behuzogatnak s még a mezőre is jut egész a Tiszáig.

Berekesztésül annyit mondok még ezekhez, hogy ha minden községben – Bereg megye határán – csak oly lábon áll is az iskola és iskoláztatás, mint nevezett kis községben, ott a népet nem csalja meg sem a zsidó, sem a görög, mert tud írni, olvasni és számolni. Ha minden község olvasókört keres korcsma helyett, kedvesen mulattató és mulattatva tanító könyvet fogdos a lelket rontó, testet korán megölő itallal telt edény helyett, ha a piszkos kártya helyét az asztalokon a »nagy idők és nagy emberek« s aféle könyvek foglalják el: bizonyára épülni fogunk és bátran tekintünk a pálinka-monopólium elébe is, mert nem fogunk epedni, égni a pálinka után, melynek szaga büdös, mint a halál, ereje lelket rontó átok, mint a bűn, mely rajta terem. – Ha minden arra való asszony és leányzó, nemcsak alszik, nemcsak játszik vagy csavarog a téli temérdek éjszakákon, de az irás szavaiként: »kezeit veti a fonókerékre és az ő kezével forgatja az orsót« nem leend oly sok szennyes és rongyos ember megyénkben. – Azzal senki se ámítsa magát, hogy olcsó a vászon, még szebb is, véknyabb is, a mit idegen ország termelt és gyártott: olcsó húsnak hig a leve, osztán a legolcsóbb is bizony méreg drága lesz, mihelyt venni kell!”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma