Kárpátalja anno: Így gyászolta Beregszász Kossuth Lajost

A magyar történelem meghatározó alakja, az 1848/1849-es szabadságharc hőse, a turini remete, Kossuth Lajos 1894. március 20-án adta vissza lelkét teremtőjének. Egész Magyarország gyászolta. Budapesten a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra. Akik nem vehettek részt a temetésén, saját lakóhelyükön emlékeztek meg az államférfiról.

Beregszász is méltón megemlékezett Kossuth Lajosról, aki 1886. december 3-án a város első díszpolgára lett.

A Bereg hetilap 1894. április 8-i számában olvashatunk a beregszásziak gyászáról:

„Még az ég is gyászolt sötét ónszürke felhőkkel, mikor Kossuthot temették. Olyan nagypénteki színezet volt ez, mint midőn »a menyboltozat elsötétült s a templomok kárpitjai meghasadoztak«… Egész Beregszász általános mély gyászba borult; a felhőkkel együtt komor, ünnepélyes hangulat szállotta meg a várost. A Kossuth téren s a főbb utczák igen sok épületén ott lengett a fekete zászló; a lakosság gyászt öltött az üzletek zárva voltak s már jókor reggeltől kezdve zúgtak a harangok. A református templom környékén már kilencz óra után nagyszámú gyászoló közönség várt bebocsáttatásra. – Fél tiz órakor nyíltak ki a templom ajtajai s beözönlöttek rajta a gyászoló gyülekezet tagjai, kiket fekete karszalagok rendezők kalauzoltak. Mintegy kétezer ember gyűlt egybe valláskülönbség nélkül a gyász draperiás, fekete fátyolos, koszorúk és girlandokkal díszített fehér falak közé. Testületileg jelentek meg: a városi tanács, a képviselet, a Beregszászi Hitelintézet kormányzósága és tisztikara, a beregmegyei 48/49-iki honvédegylet, a helybeli ipartársulatok és halotti negyedek. A beregszászi nők közzül sokan mély gyászban, hosszú fekete fátyollal jelentek meg s a feketével dekorált urasztala körül foglaltak helyet. A padsorok szélénél ott állottak feszesen, kivont karddal a díszbe öltözött városi hajdúk. Ott láttuk még a gyászoló közönség soraiban: a megyei tisztikar tagjait, a pénzügyigazgatósági tisztviselőket majdnem kivétel nélkül, a törvényszék több tagját s a tanári és tanítói karból is számosakat. – Ott volt továbbá Beregszász intelligens hölgyközönségének legnagyobb része. Nők és férfiak mind feketében, sokan mély gyászban jelentek meg. A templom zsúfolásig megtelt a gyászoló közönséggel, s úgy az ülőpadok, mint a karzatok és bejárók is tömve voltak résztvevőkkel. Tiz órakor pontban megszólaltak az orgona sípjai s a rekviem a »Szent Isten noha néked…« kezdetű egyházi énekkel, melyet a jelen voltak állva énekeltek, kezdetét vette. Utána Dávid király XC-ik zsoltárának ájtatos hangjai zendültek meg:

Te benned bíztunk eleitől fogva…

Uram, téged tartottunk hajlékunknak…

Az embereket te meghagyod halni…

És azt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek…

Majd a református dalárda meghatóan előadott gyászdala szólalt meg a kóruson a következő – Toldy Ignácz által készített – alkalmi szöveggel:

Honfiak, leányok Öltsetek gyászt, sírjatok!

Elveszté honunk legnagyobb fiát…

…Lelki gyászban sirassuk Kossuthot

Hazánk porbahult vezércsillagát.

Honfiak, leányok öltsetek gyászt, sírjatok!

Sir a hon, sir a hon!

Zokog minden hü fia;

Égő könyet hullat Árpád népe,

Bus szellőt küld Kárpátnak Adria;

A honfisziv megtörve, kitépve…

Sir a hon, sir a hon,

Zokog minden hű fia!

Szent hazám, szent hazám

Áldjad a nagy hontalant;

A hármas bérez, négy folyam terein

Kossuth lánglelke éljen fent, alant

S lelkesüljünk dicső erényein!

Szent hazám, szent hazám

Áldjad a nagy hontalant!…

Halotti csöndben lépett most fel a szószékre Kallós Tivadar lelkész s megható gyászimával vett búcsút a Kossuth Lajos földi lényétől, melyet állva mondott utána az egész gyülekezet. – Elhangzottak utána a Miatyánk töredelmes igéi s aztán nagy figyelem és meghatottság között elmondotta a lelkész remek gyászbeszédét. A szépen kidolgozott beszéd elején meghatóan emlékezett meg a szónok azon lesújtó mély gyászról, mely a magyar nemzetet érte, midőn legnagyobb fiát kell temetnie, ki nemzetének legtöbbet adott, kinek nemzete legtöbbel tartozott, ki nemzetének dicsőséget szerzett s maga nem élvezte annak örömeit. Ecsetelte a magyar nemzet osztatlan mély méltó fájdalmát, mely a paloták és kunyhók lakóinak szivét egyaránt elfoglalja. Ezután rövid visszapillantást vetve Kossuth Lajos, a magyar nemzetnek szentelt életére, örök, elévülhetlen érdemeire, fényes tehetségeire, korszakalkotó működésére, jellemének mérhet len nagyságára, erőteljes vonásokban ecsetelte- azon közszellemet, melyet a nemzet szivébe átültetett s nemzetének örökül hagyott, mely ha nem élne bennünk, talán már rég keresztül gázolt volna rajtunk a nemzeteket pusztító vihar rettenetes áramlata. Buzdító példa gyanánt mutatta fel a nemzet halottjának magasztos nagy jellemét, mely előtt méltó leborulnunk, s szent fogadást tennünk, hogy dicső példáját követni fogjuk.

Megható gyászbeszédét igy végezte be: »Nyugodjanak békés nemes szived porai nemzetünk dicső halottja! Mienk voltál: ez büszkeségünk; örökösöd a haza: ez reménységünk; el kellett vesztenünk: ez méltó fájdalmunk! – Sok voltál te egymagad! Ha lelked egyes kincseit százak között osztod vala szét: általok százak lesznek nagyokká az erények és érdemekben. Történelmünké lettél immár, melynek magadban egy nagy erőteljes alakot kölcsönzél. Kisérjen a haza áldása, hálája és könyhullatása. Legyen álmod édes, emléked áldott, működésed példa. Legyen megdicsöült szellemed közöttünk, most és mindörökké! Te pedig, emberi sorsunkat s történeteinket bölcsen kormányzó örök nagy Isten! – ki szent czéljaid szerint adsz örömet és fájdalmat a halandónak – pótold ki veszteségünket! Kit szent akaratod közülünk kiszólitott: állíts a nagynak és hivnek helyére hasonlókat; öt pedig, kit mi halandók csak földi dicsőséggel koronáztunk meg, dicsőítsd meg te magadnál, örök romolhatlan dicsőséggel, a te szent országodban, az egekben. Amen!«

Aztán ismét a református dalárda gyászdala következett, melyet a »Könyes szemmel megjelentünk…« kezdetű ének dallamára valóban szépen s meghatóan adott elő az énekkar:

Kedves halott, kit magának Eljegyzett gyászos sirhalom!

Koporsódon bánat támad.

Könyet önt rá a fájdalom…

… Kisérjen áldásunk utadon,

Fedezzen a sírban nyugalom!

Szivünkben kedves emléket

Örökre szentelünk néked;

Keserves búcsút veszünk tőled

Ki a menyben honolsz…

…Isten veled ! Isten veled!

A túlvilágon Isten veled!

Isten veled!…

Úgy a beszéd, mint a gyászénekek egyaránt mindenkit mélyen megindítottak. Nők és férfiak szemeiből hullottak a meghatottság könyei. Együtt érzett, együtt gyászolt itt szivében, lelkében mindenki vallásfelekezet nélkül. Egy öreg koldusember, talán egy a névtelen félistenek közül, rongyokba burkoltan húzódott meg a jelenlévők tömött soraiban, térdelve könyes szemekkel hallgatta végig a szertartást, közben folyton morzsolgatva s csókolgatva olvasóját, folyton törülve kiomló könyeit. Egyszer aztán az általános meghatottság közepette felhangzott a magyar nemzet szent éneke; kétezer ember énekelte egy szívvel, lélekkel, egy ajakkal: a Szózatot. Újra megzendült aztán a khóruson az orgona s a XC-ik zsoltár hangjainál könyező szemekkel oszlott szét a gyászoló gyülekezet pontban 11 órakor. A városi tanács és képviselet a Kossuth-téren át gyász-zászló alatt újra testületileg vonult fel a városházára. A rekviem végeztével ismét megkondultak a harangok, oly siró hangon, mintha a holt érez is érezte volna, hogy most Kossuthot temetik. És gyászolt Beregszász magához illően, csendben és szomorúan egész nap. A gyász, mely a külsőségekben oly szépen nyilvánult, ott honolt a szivek legmélyén is s elborította az arczokat.

Beregszász nem felejtette el Kossuth Lajost. 1991-ben mellszobrot állítottak a róla elnevezett középiskola udvarán, 1996. március 15-én pedig emléktáblát avattak a tiszteletére a város Kossuth terén.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma