Kárpátalja anno: II. Rákóczi Ferenc fejedelem születésnapjára
I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona gyermekeként 350 évvel ezelőtt, 1676. március 27-én látta meg a napvilágot Rákóczi Ferenc, a későbbi Nagyságos Fejedelem, a róla elnevezett szabadságharc vezetője Borsiban, a család kastélyában.
Rákóczi Ferenc maga így írt a születéséről Vallomások, Emlékiratok című önéletrajzi művében:
„Zavar fog el, Uram és elpirulok, midőn születésedet s annak körülményeit megfontolom és a magaméra gondolok. Te Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születsz, én meg palotában; te ökör és szamár közt szegény pásztorok körében, én — a por és a féreg a te szined előtt — udvarjárók nagy csődületében. Szülőid szegények, az enyimek fejedelmek; te szegénységben jösz a világra, én bőségben. De alázz meg Uram engem ennek felgondolásában is és cselekedd, hogy imádjam igazságban a te alázatosságodat és semmivé váljam a te szined előtt. Hálát adok neked Uram első sorban azért, mert ugy akartad, hogy a te határtalan könyörületességednél fogva engem a semmiből életre híva, keresztyén és pedig katholikus szülőktől szülessem. Könyörültél és meghallgattad kéréseiket: mert bátyám halála után több esztendeig fiúgyermek nélkül szinte árván éltek, miután egyedül néném maradt életben. Távol legyen Uram tőlem családom történetét megirni és vallomást tevén neked, alázatosságban elmondani Erdély fejedelmeinek, az én őseimnek sorát, a melybe atyám is, még nagyatyám életében ki vala választva, de még gyenge korában anyjától, Báthory Zsófia fejedelemnőtől a katholikus hitre tanitva, nagyatyámnak, a törököktől, az ő ellenségeitől a gyalui harczban kapott sebei következtében történt halála után a fejedelemségtől inkább meg akart válni, mint szent hitét elhagyni.
Magasztal téged az én lelkem és áld tégedet én Istenem, hogy őt kegyelmeddel megerősitetted és ezen elhatározásában állhatatossá tetted, a mi átszármazott én reám is. Mert több évvel azután feleségül vevén Zrinyi gróf leányát Ilonát, utolsó gyermekét 1676. márczius 27-én a mi házunk borsii kastélyában, bevezetted ezen nyomoruságos életbe; nyomoruságosat mondok, – méltán mondottam, mert engem, mióta elhagytam anyám méhét, ellenségeddé, de a nyomoruságok között is boldoggá tettél, mivel a semmiből, ó legfőbb jóság, a te ismeretedre elvezettél és majd azután a szent keresztség fürdője által megtisztitva a bűntől, melyben fogantattam, a te fiaid közé felvettél.
Igy születtem Uram te néked; de jaj, hányszor haltam meg tenéked azután; mégis a te kegyelmed által történt, hogy engem, a halottat, a mint gyakran mondottam, feltámasztottál. Mit mondjak tenéked többet ezen állapotomról, a melyben értelmi és észbeli tehetségeim, a te isteni voltodnak képmása, melyet az emberre ruháztál, testem szük korlátai közé zárva, a te megismerésedre, ó Uram, éveken át képtelen és alkalmatlan volt. Éltem, mintha nem volnék, boldogtalan a tudatlanságban, boldog a te meg nem bántásodban.
Reménylem azonban, hogy nem tulajdonitandod vétkemül sirásomat és jajgatásomat, ámbár ezek a gyermeki türelmetlenségnek, méltatlankodásnak és valamennyire az engedetlenségnek jelei, a melyekből az emberi természet megromolva, saját tápláló szülőivel daczol. Ha mégis ezen zsenge koromban tégedet, legfőbb jómat megsértettelek, ne emlékezzél meg kérlek, az én tudatlanságimról!”
Marosi Anita
Kárpátalja.ma