Kárpátalja anno: Kemencetapasztó cigányasszony Nagydobronyban

A megmunkált és növényi anyagokkal kevert sár felhasználása a legősibb építkezési módok közé tartozik. A magyarság föltehetően már a honfoglalás előtt ismerte a sármegmunkálás egyes fogásait és eljárásait, mivel vándorlása során a délorosz sztyeppen érintkezett olyan népekkel, amelyek sárépületekben is laktak. A sártechnikát sík vidéki parasztságunk fejlesztette legmagasabb fokra – ahol az építkezés anyagát döntően a föld és a sár adta –, de a megmunkált sarat a fa- és a kőépítkezésnél sem nélkülözhették, például a tűzhelyek, a födém vagy a padlózat készítésénél.
A sár megmunkálásának módját és a sár összetételét az határozta meg, milyen célra készült: falat raktak, födémet, vályogot vagy kemencét készítettek belőle, tapasztásra, simításra vagy mázolásra szánták.A földből és sárból rakott fal a tapasztással vált teljessé. Ez tüntette el a fal egyenetlenségeit, egyben a hőszigetelést és a fal védelmét is szolgálta. Nyersanyaga ugyanaz a sárgaföld vagy szikes, szürke agyag, melyet falrakásra, vályogvetésre is használtak, de a finom tapasztósárba állati trágyát is kevertek, és tovább munkálták, mint a csömpölyegsarat vagy a vályog alapanyagát. Azt tartják, akkor jó a tapasztósár, ha nem tapad rá a simítókanálra vagy a lapátnyélre. Ehhez lángpolyvát (finom polyva) szórtak a sárba, és állati trágyát (rendszerint lótrágyát) kevertek bele. A simítósár is alapos kidolgozást kívánt: „addig taposták, míg úgy nem szuszogott, mint a jó kenyértészta dagasztás közben”. Az állati eredetű szerves anyagok egyrészt jobb tapadást, kötődést biztosítottak, másrészt a fal nedvességével szembeni ellenállóképességét fokozták.
A parasztház gondozásához hozzátartozott a rendszeres tapasztás és a meszelés. Évente általában kétszer javítgatták ki a tapasztást: tavasszal, legkésőbb húsvétra és ősszel. Akadtak gondos családok, ahol háromszor is tapasztottak: tavasszal, aratásra vagy cséplésre és ősszel, halottak napja előtt. Sok falusi és tanyai parasztcsalád udvarán állandóan volt egy kupac agyag, ebből készítettek polyva és lótrágya hozzáadásával tapasztósarat.
A karbantartó tapasztás többnyire az asszonyok dolga volt.
A magyar paraszti sármunka legmívesebb alkotásai közé számítjuk a különböző formájú sárkemencéket. A kemence a parasztháznak fontos, több évtizedig használatos tüzelő- és fűtőberendezése, a szoba hangsúlyos berendezési darabja – ezért nem volt mellékes, hogy milyen és mennyire tartós lesz.
A sárkemencéhez tiszta agyagot használtak, akár a tapasztáshoz, s aprópolyvát, ún. lángpolyvát kevertek bele, majd jól megdolgozták, akár az asszonyok a kenyértésztát. A kemence falát egy nap alatt, megszakítás nélkül kellett felrakni, mert különben meghasadt volna. Fontos volt a kemencefenék jó elkészítése. Az elkészült kemencét két-három napos szikkadás után finom sárral besimították, és újabb két-három nap múlva lassú tűzzel kiégették. A kiégetést a specialista végezte vagy irányította, mivel egy hirtelen tüzelés egész munkáját tönkretehette volna. Égetés után a specialista bebújt a kemencébe, kitisztogatta a váz elporladt darabjait, kivette a tető vázát képező rossz kocsikerékráfot vagy abroncsot, majd kívülről még egyszer besimította a kemencét.
Forrás: niif.hu