Kárpátalja anno: kocsmázás

Kocsma kapuja – pokol kapuja. Nem véletlen, hogy a pokol kapujához hasonlítja a kocsmát vagy más néven korcsmát, korcsomát a régi török közmondás, hiszen a falu vagy város belterületén levő italkimérő helyeken olykor a vendégek elfelejtkeztek a mértékletességről, s ha alaposan a pohár fenekére néztek, másnap könnyen a purgatóriumban érezhették magukat. A régi időkben csak az működtethetett kocsmát, akinek külön előjoga (kocsmálás) volt erre. Voltak időszakos kocsmák (kántorkocsmák, fertálykocsmák), melyek Szent Mihály napjától karácsonyig, illetve újévig tartottak nyitva, valamint állandó italmérőt tartottak a földesurak többek között a hidaknál, vámoknál. Az állandó kocsmák nagy részét, ahol fizetett alkalmazott, csapos mérte az itókát, csapnak, csapszéknek, csapháznak nevezték. Más kocsmákat bérbe adtak. Kurtakocsmának hívták az engedély nélkül működtetett italmérő helyeket. A kocsmákban – melyek többnyire pince fölé épültek – eredetileg csak alkoholt, leginkább bort lehetett kapni, ételt egyáltalán nem szolgáltak fel. Az italmérők berendezése általában kecskelábú asztalból, támla nélküli lócákból és az ivóedényeket tároló almáriumból állt. A kocsmáros bormérő asztalát lécekből álló rács, úgynevezett kármentő kerítette el az egyik sarokban. A bort mérésére számos űrmértéket (köböl, akó, pint, meszely, icce) használtak, az italt többnyire cserépből és fából készült korsóban kínálták a vendégeknek, de előfordult üveg- és fémpohár is. A kocsmában nemcsak ittak a vendégek, hanem kártyáztak, beszélgettek és mulattak is. Egy másik török közmondás szerint: „Kocsmában írott dolog a mennyben nem olvastatik.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma