Kárpátalja anno: Nyalábvár legendái

A Prágai Magyar Hirlapban indított Regélő Romok címmel honismereti rovatot Dienes Adorján (1872–1957) római katolikus pap, író 1934-ben. A régi várakat bemutató írásaiból ugyanezen a címen könyvet is kiadott 1935-ben Rozsnyón. Ebben Nagyszőlős, Huszt, Királyháza, Ungvár, Munkács és Szerednye várait is bemutatja.

A szerző maga így írt a munkájáról: „Ami nagy, csak lassan múlik. Századokon át haldoklik, de végleg nem halhat meg. Non omnis moriar. Mert a késő utód néma bámulattal és áhítattal gyűjti össze a mult hulladékait, hogy a jelen törpeségében tudjon valamin lelkesülni, képes legyen őt valami a mult erejével a jelen gyöngeségei fölé emelni. Akinek gondolatai a multakba szállanak vissza és azokon lelkesül, azokból tanul, azokhoz próbálja szabni a jelen okulásait: boldog az, mert annak két világ a birtoka.

A körülöttünk még romjaikban is kiáltva beszélő sok várrom szava e másik világba vezet bennünket. Mert a régi várak élete egy egész világot keretez be: őseink most is oktató, bennünket körülsuhanó, fejcsóváló, tanácsoló világát. Összeszedtem e régi világ beszélő kődarabjait, melyeket az egykor büszke s hangos fényben tobzódó, most huhogó baglyok szomorú tanyáját képező szlovenszkói várak romjai között találtam. Nem tartanak igényt e leírások oknyomozó, vagy forrásmunka jellegre. Porszemek és morzsák azok. De hiszen a porszem is csillog, ha az ősök iránt érzeti szeretet s érdeklődés meleg napsugara esik reája és az itt-ott ellesett regeszerű morzsák is összeszedve, a multak hű és tanulságos képét alakítják ki. Semmi más célom nincs tehát ez írásaimmal csak az, hogy meleg szívvel meg akarom fogni az olvasó kezét s vezetni szeretném őt a magyar mult csodálatosan marasztaló tájaira e szóval: – Jöjj testvérem, magyar vérem és gyönyörködjünk a régmúlt szépséges képeinek nézésében. Meglásd felüdülsz, új erőre kapsz! Vegyük hát kezünkbe a vándorbotot és kérjünk bebocsáttatást az egyes várak kürtölő istrázsájánál. Kezdjük utunkat keleten.”

Ezúttal Dienes Adorjánnak a királyházi Nyalábvárról írt sorait ismerhetjük meg:

„Akkoriban, midőn V. István még ifjabb király volt, szívesen rándult ki a felső Tisza völgyébe, hogy ott vadászó szenvedélyének hódoljon. E nemes szenvedélyét bőségesen ki is elégíthette, mert e vidék erdő rengetegei duslakodtak szarvasban, vaddisznóban, medvében, bölényben. Hosszabb időt is töltött itt és hát gondoskodnia kellett valamelyes lakóhelyről. Így jött létre Felszász falu határában a domus regalis, a királyi ház. István király persze nem csak nagy kísérettel érkezett meg mindig, hanem a lakosság közül is sokaknak igénybe vette szolgálatát. Ezeket az udvar szolgálatában álló lakosokat a királyházabelieknek, királyháziaknak nevezte a nép, így aztán Felszász neve lassan átváltozott Királyházára és a Nyalábvár romjai alatt elterülő falunak ma is ez a neve. A domus regalis, a király egyszerű faháza idők folytán is megmaradt, de miután nem nyújthatott többé oltalmat a királyi ispánoknak Kun László ellenségei ellen, helyén a Nyalábvárnak nevezett egykor hatalmas erősség épült föl. A vár őstörténetébe beleilleszkedik a szép asszony dombjának regéje. Dobos András comes leányával Lampertházán (Beregszász) mulatott, ahol az ifjú leventék kopjatörés, meg harcijáték útján udvarolták körül a világszép Dobos Ilonkát. Különösen két ifjú iparkodott elnyerni kegyét: a szelíd Mikefia Bálint és a vadszenvedélyes Nyaláb. Midőn ez utóbbit végérvényesen legyőzte a harci játékban Bálint, Ilonka neki nyújtotta szivét s kezét örök egyesülésre. De Nyaláb izzó szenvedélye nem nyugodott bele Ilonka elvesztésébe. – Nem úgy! – kiáltott föl, – az égre, vagy a pokolra, nem úgy. Beállok rablónak, harambasának – de Ilonka egyém lesz. És rövidesen Nyaláb a vidék réme lett: összeszedett cimboráival zsarolt, gyújtott, rabolt és mindenféle egyéb istentelen praktikákat elkövetett. Füleihez jutott ez Endre királynak és kiadta a szigorú parancsot: – El kell fogni s pusztítani Nyalábot, vad haramiáival együtt! Ezt pedig ti fogjátok megcselekedni Dobos György és Mike fia Bálint jó vitézeim. György, az öreg comtesnek fia s kipróbált harcos, aki Jeruzsálemet is megjárta királyával. Bálint ellenben csöndesen éldegélt falujában szépséges feleségével és nem jó kedvvel kötötte föl ismét ősi kardját. De hát a király parancsolt és e parancsot teljesíteni kell. Megindult hát a két sógor csapataiknak élén a rablóvá vedlett Nyaláb fölkeresésére és megbüntetésére. Csakhogy ez is résen volt ám és közben nem feledte el, mi cél vitte a haramiságra. Mint pók hálója közepén a légyre, úgy lesett ő is várából a jó alkalomra, hogy Ilonkához férkőzhessék s őt magáévá tegye. – Föl, cimborák! – szólott, midőn megtudta, kémeitől, hogy Bálint is ellene van kiküldve, – a király jóvoltából nem őrzi már a komondor az udvart, szabad a vásár! Majd most nekem turbékol Bálint úr gerlicéje, nekem bizony. Hahaha! Egy házat fölgyújtottak Bálint falujában, hogy a közfigyelmet odatereljék s ez alatt a cimborák Bálint házát dúlták föl, maga Nyaláb, pedig az ijedelemtől alélt Ilonát kapta föl nyergébe és elvágtatott vára felé. De mielőtt ezt elérhette volna, ott a Vérke folyó táján, Bálint csörtetett elő, aki arra kalandozott vitézeivel falujába igyekezett a tüzilárma hallatára. – Nyaláb! – ismerte meg őt, – egy nővel nyergében… falumból jön… Isten!… csak nem… És megindult a vad hajsza. De Bálint pihent lova hamarjában utolérte Nyaláb duplán terhelt lovát. – Állj meg, zsivány gaz és tedd le terhedet, mielőtt széthasítom sátáni fődet! Nyaláb látta, hogy veszve van és pokoli gondolat cikázott át agyán: ha Ilona övé nem lehet, senkié se legyen. Tőrt döfött a márványkebelbe, lecsúsztatta lováról a testet s ordított: – Nesze hát, vigyed! Beugrott lovával a folyóba, hogy azt átusztassa, de az árral nem tudott lova megküzdeni: ló és lovas ott veszett. Nem lehet azt a kint s fájdalmat elmondani, melyet Bálint érzett Ilonkájának holtteste láttán, nem. Még akkor is ott busongott, midőn a Leleszről ott vadászó Endre király odaérkezett, hogy vigaszára legyen nagy bánatában hűséges vitézének. Megparancsolta, hogy ott helyben temessék el a szép asszonyt és mindenik harcos süvegével hordja sírjára a földet. Jól összeállott az a meghordott sirhalom, mert a kemény harcosok könnyei vegyültek abba és ezért áll még most is a »Szép asszony dombja«. Bálintnak fölkínálta a király Nyaláb várát, de ő örökre szakított a világgal. Remete lett belőle és durva csuhájában ott látták imádkozni holdas éjjeken a »Szép asszony dombján«, mígnem egyszer holtan lelték ott meg… így a rege.

A történelem pedig azt mondja tovább, hogy a várat aztán IV. László Ubul fia Mihály kedvelt hívének adományozta éppen pár nappal azelőtt, hogy Törtei kun vezér átdöfte szivét. Ebben a tekintetben hát Ubul fia Mihály szerencséről beszélhetett, de a vár megtartásában már nem tehette azt. Mert jött Róbert Károly, aki fölismerte a fontos erősségben a Tisza völgyének őrét, reá tette kezét és senkinek arra donációt nem adott. De midőn Huszt fölépült, Nyaláb kissé összezsugorodott ennek terpeszkedő hatalma folytán és Macska Domonkos huszti várnagy csak úgy mellékfoglalkozás gyanánt dirigálta a lefokozott vár ügyeit.

No de azért Nyalábvár nem vesztette el teljesen jelentőségét és vonzóerejét. Amint ezt ama Drág, Balk és János vajdák története igazolja. Ez a három testvér Moldovából jött be s kezdetben a Nagyág és Iza völgyén telepedtek le népeikkel, de azután úgy elterpeszkedtek, hogy lassan-lassan a Tisza fő völgyén keresztül Ugocsáig jutottak birtoklásaikkal. Egy volt a baj: a rengeteg uradalomhoz nem tartozott még csak valamely elfogadható s megerősített urilak sem, ahová esetleges támadások ellen meghúzódhattak volna. Az akkoriban már magas tisztségeket betöltő vajdák tehát váltig ostromolták Nagy Lajos királyt, adná nekik oda Huszt várát. Azonban a király aludt még egyet-kettőt, mielőtt kérésüket teljesítette volna, így gondolkodott: – Hm. A vajdákat nem haragíthatom magamra, hiszen övék úgyszólván egész Máramaros, Ugocsa, Bereg. De viszont éppen mert hatalmasak, nem adhatom oda nekik a keleti részek kulcsát, Husztok Ej, ej… kemány dió! Hanem hiszen a vajdákkal lehetett alkudni. Azt mondta hát nekik Lajos király: – Ti várat kértek tőlem s ehhez utóvégre jogotok van. De nekem is jogom van ahhoz, hogy azt a várat adjam nektek, amelyiket akarom. Husztot nem adhatom, adom hát Nyalábot. Mást nem tehetek érdeketekben. – Binye. Jól van, uram, – bólongattak a vajdák. Nem is akartak ők egyebet, csak azt várták, hogy valamelyik várban – akármelyikben – megvethessék lábukat, a többit meghozza szívós akaraterejük és üzleti érzékük. Hiszen terjeszkedtek is szépen. Különösen Drágnak virradt föl teljesen napja, aki ez időtől kezdi magát Drágffynak nevezni. Volt pénze töméntelen és ennek folytán különösen Zsigmond királlyal nagyon jól megértették egymást.

Jól is ment minden, míg a 15. század első éveiben föl nem tűnt a keleti részeken Perényi Péter. No, őbenne emberére talált Drágffy. És megkezdődött a pénz viadala közöttük. Drágffyéik húzták a rövidebbet, mert elkövették azt az ügyetlenséget is, hogy belekeveredtek a Kazinczy-féle lázongásba és hát… 1405-ben egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy Nyalábvár nem az övék, hanem Zsigmond király Perényi Péternek adta azt oda. De hát Drágffyék nem olyan fából voltak faragva, hogy ebbe belenyugodtak volna. – Mienk Nyalábvár – ütögették mellüket – azt tőlünk senki el nem veheti, mert Lajos király adománya az! – Hol a donációs levél? – így a bírák kérdése. A donációs levél?… az bizony elsikkadt, nincs. Ennek dacára megindult a perek lavinája. Az első Drágfffy meghalt, Perényi Péter is atyáihoz költözött, de a per meg nem szűnt: atyákról fiakra szállott az. Ez idő alatt Nyaláb várnak elég dicstelen szerep jutott ki, mert a Perényiek várnagyai nem fértek bőrükbe. Eleinte csak azzal kezdték, hogy a máramarosi sószállitmányokat jogtalanul megvámolták, de azután vérszemet kaptak és főbenjáró rossz cselekményektől sem riadtak vissza. Nyájak elhajlása, nemes emberek bebörtönzése, pénz s oklevélcsalások, sőt emberéletek kioltása: mindez a nyalábi Perényiék rovására íródott. Persze szították a zenebonát Nyaláb körül a Drágffyak is, akik sehogy sem tudtak belenyugodni váruk elvesztésébe és a per folytatásán kívül rajtarajta ütöttek Perényiéken.

Csak Mátyás király erős kezének sikerült végre rendet teremteni s megfékezni úgy a Perényiek rablókalandjait, mint a Drágffyak gyűlölködését. Úgy annyira, hogy hosszabb időt is töltött néha a várban, mert hogy nagyon kedvére való sólymozó területe volt annak. Egy-egy sikerült sólymozás után jókedvűen szólt oda Perényi Miklós és Jánoshoz: – No ti, Nyalábvár urai, nyalábra kaptalak hát benneteket. De ím, ugye nem lett károtokra. Hiszen véget vetett a ráütéseknek, véres kalandoknak és nyilt ellenségeskedésnek Mátyás, azonban a régi per csak tovább folyt.

Ezen már száztizenhét évig tartó pert nem fejezte be, csak megakasztotta az 1514-iki parasztlázadás, mely időben Perényi Gábor volt Nyalábvár ura. Mialatt ő Husztot védelmezte, a Dózsa György lázadásához csatlakozott a Dózsa György lázadásához csatlakozott Wethésy fivérek Nyaláb várának falait döngették. A várba szorult vidékbeli nemesek riadva kémlelték az erősség körül zajongó pór hadat. És megcsóválta fejét Csomay Benedek: – Tüzes táncra lehetünk elkészülve testvérek, mert ott látom közöttük sásvári Vörös Gergelyt is. – A körmös hadnagyot? – vélte Újhelyi János – ördögök szánkázzanak lelkén, amiért nemes ember létére a pórokkal cimborál. Na, kerüljön csak kezeim ügyébe…

A vár helyzete azonban mindegyre kritikusabbá vált, mert a nemesség ugyan kétségbeesetten védelmezte magát, a népség azonban nagyon komolyan vette az ostromot. Sőt ama körmös hadnagynak nevezett sásvári Vörös Gergely tanácsára üszköt dobtak a falakra és a külső vár kapuja már égett is. Perényi Gábor Huszton mit sem tudott Nyalábvár veszedelméről, a lázadás pedig szinte légmentesen zárt el minden utat Huszt felé.

– Ti urak – hördült fel ekkor Csomay Benedek – hát megkötözött birkák módjára várjuk meg, míg fölkoncol bennünket e csürhe had ? Ki jön velem Perényi híradására?

Csönd. Senki sem felelt, hiszen egyenesen a halál torkába ment az, aki a pórok szoros gyűrűjét át akarta vágni Huszt felé.

– Helyes – húzott egyet övén haragos mozdulattal Benedek – akkor megyek én egyedül. – Nem mégy egyedül — lépett hozzá péterfalvi Zsupán Pál – nem engedem, hogy valaki nálamnál vakmerőbb legyen. Veled megyek. És a lehetetlennek látszó kaland sikerült: a két nemes eljutott Huszt várába. Az ostromlók kémei ezt rövidesen kifirtatták, miért is aztán Wethésyék jobbnak látták elszállingózni Nyaláb alól, nehogy Perényi hátba kapja őket. Nem tették ezt azonban anélkül, hogy mindenféle gazságot el ne köveitek volna az urak s a velük nem tartó nemesek birtokain.

Perényi Gábor Mohácsnál elesett és özvegye a szegény Frangepán Kata, bizony eleinte a perek, az örökséghajhászók és pártszenvedélyek játékszere volt. De Kata asszony végre diplomatikusan intézte el a dolgot. Ő maga fivérével, Frangepán Ferenc kalocsai érsekkel együtt Szapolyaihoz húzott ugyan: de egyetlen fiát Jánost, már Ferdinánd hűségére neveltette. így aztán mindkét király udvarában voltak szószólói s mindkét részről békét kezdtek neki hagyni. És mialatt kinn az országban szerte fegyvercsatogás, hadilárma hangzott: addig a nyalábi vár falai között csönd és béke honolt. Sőt – no, de ilyen merészkedés – irodalommal is foglalkoztak ott, mert Komjáthy Benedek tanítómester a kis János nevelgetése közben ráért arra is, hogy szent Pál apostol leveleit magyarra fordítsa. Midőn Ferenc érsek – aki országos gondjai közepette szintén feljött ide néha pihenni – kezébe vette a könyvet s olvasta a címet »Az zenth Paal leuley magyar nyeluen anno Dni 1533« odafordult Komjáthyhoz: – Nagy imposztor vagy te fiam ama krakkaui betümesterekkel együtt, hogy ezt igy ki tudtátok fundálni. De azért ne lepje el orcádat a szégyen pírja. Tied a dicsőség időtlen időkig, amiért te bocsátottad világgá az első ilyen frányabetüs magyar könyvet.

Elültek aztán végre a pereskedő szenvedélyek, a vár végleg Perényi kézen maradt. Azonban a bécsi udvar nagyon szemmel tartotta az ellenzékieskedésre hajló Perényi családot. Majd végre a Wesselényi összeesküvés fölfedezése és Zrínyi, Frangepán kivégeztetése után I. Lipót egész nyíltan föllépett Nyaláb ellen, mert végleg nem bízott a felső Tisza megyéinek hűségében. Dacára hogy a Perényiek távol tartották magukat minden mozgalomtól, Spankau generális tanácsára császári őrséget vetett Lipót a várba. A keleti részek urai és maga Pe rényi György várúr nagyon jól tudták mi sors vár Nyalábra, ha egyszer Spankau kotnyeleskedett belé és ezért irta meg György úr szomorú levelét Andrássy Miklós báró gömörmegyei főispánhoz, melyben engedélyi kér arra, hogy Krasznahorka várában menedékre találhasson majd övéivel együtt.

– Mert – igy irja – őfelsége német praesidiuma ide Nyaláb várába beszállván, minden házaimból kiszorítottak elannyira, se magamnak, se feleségemnek, cselédeimnek, se pedig kevés javaimnak, boraimnak s egyéb portékáimnak semmi helye nincsen, azonban ha szinte valami változás is találna bennünket, nem tudnánk magunkat hová venni.

Nyalábvár utolsó urának sejtése beteljesült: a következő 1672-ik év végét a vár nem érte már meg, mert a német zsoldosok az elhagyott, védtelen bástyákat nagy vitéz módon romba döntötték. Azóta Nyalábvár bizony nem tudja hová venni magát. Csak ásítozik pár csonka fala ott a Tisza völgyének közepén, bele az idők sötét és végtelen éjszakájába.”

A fenti kép Dienes Adorján könyvében szerepelt.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma