Kárpátalja anno: Rákóczi, akit nem felejtettek el a Kárpátok népei

A Görög Katholikus Szemle 1906. április 15-i számában jelent meg Petrassevich Pál eperjesi tanító verse, mely visszarepíti az olvasót abba korba, amikor a Kárpátok bércei közt élő népek még hittek abban, hogy visszatér a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc, s elhozza számukra a hőn áhított szabadságot, békét és jólétet.

Efrém látomása

Erdős Kárpátoknak hüs ölében

Némán lapul meg egy ódon zárda,

Szebb időket látott hajdan régen,

Boldog nép járt ékes templomába.

De most, ha úgy csendes alkonyaton

Beszűrődik a napnak sugára

Résztvevőn siklik le a falakon

S lenn megáll – mintha valakit várna.

Vajjon kit vár? – lenn a falu népe,

Mely egykor buzgón járt e szent helyre,

Megváltozott hejh! rossz útra lépett,

Mintha átokkal volna megverve.

S mégis…ím sikolt a templom zára.

Sikoltását ismétlik a falak

S belép kezét kulcsolva imára

– Egy ősz, fájdalomtól megtört alak.

Letérdel az oltár lépcsőjére

És a mint fölveti sápadt arcát

Az alkonyuló nap biborfénye

Feje köré szövi a glóriát;

Nehéz sóhaj tör elő kebléből,

Ezt kíséri fojtott zokogása,

Kezébe rejti arcát, nem néz föl,

Hogy fájdalmát még a nap se lássa.

A mint hullnak arcára könnyei,

Rájok mosolyg a nap szivárványa:

Efrém barátot a nap ösmeri

S ha senki más itt lenn – ő megszánja:

Föl viszi keservét föl az égbe,

Elmondja mennyit szenved ez ember,

Szép honáért és népéért égve

Csak ő s az ég tudja hány ezredszer!

A nap bucsucsókot hint Efrémre,

A homály egyre nő a szentélyben,

Régi időknek kedves emléke

Oson a barát fáradt lelkébe,

S melyet már nem hallott oly régóta

– Zsibadt szíve éled varázsától –

Fülébe cseng a Rákóczy-nóta…

Oh ismeri ő e csodás dalt jól!

Hangjára a barát lelke ifjúi

S a búcsúzó sugárral messze száll,

Elszáll szép hazája határin túl,

Hol Rákóczy elhagyott sírjánál

Márvány-tenger habjai susognak;

Fohászos zugásuk oly jól illik

Szívéhez, a melyből ki nem fogynak

A gyötrelmek – egészen a sírig.

Az ódon templomnak ablakán át

Lágyan suhan be az esti szellő,

Szárnyára veszi Efrém fohászát,

A mely gyötrött keble mélyéből jő:

„Nyugtasd meg kegyes Isten Rákóczy lelkét

S szégyenítsd meg dicsőnk kaján elleneit

A kik szegény, hű népét úgy tönkretették

E földön sújtsad le őket, itt verd le, itt!“

És a szentélyfalak felelgetik legott’

„Nem itt, de ott fenn, ott.“

S szól a barát, hangja fájdalomtól reszket

Mint csendes tó fodra, amelyet szél lenget:

„Ott fenn? – s lesz-e népemnek föltámadása?…

Vár-e arra ott fenn mennyei jutalom,

A ki itt lenn önfeledten sírját ássa!

S ismét felel rá egy hang a szentély falon:

„Istennél van a hatalom

S népének föltámadása.“

Efrém hangja felbug mind panaszosabban,

Árva népe fájdalma szólal meg abban:

„Nálad a hatalom Uram s néped sorsa

– De vajh’ mily átok ül Rákóczy hü népén

Mely zászlaját olyan bátran s fennen hordta?

Mindentudó Isten megértem-e még én

Mért van az, hogy a Kárpátok szegény népe,

Melynek egykor olyan büszkén villant kardja,

A pusztulás szörnyű lejtőjére lépett:

Testét-lelkét hitetlen faj fogva tartja.

Pedig e nép melyet idegenek marnak

Most is, most is hü testvére a magyarnak.

Lebbentsd fel óh Uram végzésid fátyolát,

Hadd hirdessem népemnek szent akaratod

S ne vedd, ne vedd óh magadhoz öreg szolgád

Mig a jövőnek képét meg nem mutatod.“

Az Ur meghallgatta Efrém esdeklését

Vakító fény támadt s arany fellegekben

Glóriázva látja Rákóczyt s hü népét

Egy pillanat – és a jelenség ellebbent.

És most – magas egeknek nagy fényességű

Krisztus jelenik meg hófehér fellegben

Efrémhez szól s olyan jóságosán nézi:

„Fiam! néped sorsa – ezt hirdessed fennen –

Szolgáim kezében, nekik adtam a tant,

Ez boldogítja majdan e népet itt lenn,

S ha ég felé néz és nem csúszik itt alant,

Akkor e népnek, a mely most sírját ássa,

Lesz majd egy szép, lesz örök feltámadása.“

Itt eltűnt az Ur és égi fénye;

S a mint a nap ráfesti bíborát

A pitymalló égbolt peremére,

Efrém igy végzi be fogadalmát:

„Igen hirdetem majd az égi tant

És lelkemnek legszebb látomását

Népemnek, hogy „ne csússzék itt alant

S akkor megéri föltámadását.“

Még ki sem hajnalodott egészen

S a barát már benn van a faluban,

Hirdeti népének – mily szép lészen

Jövője, ujhodása az Urban.

A nép ámul Efrém ihlett szaván

Jelenség —–mondogatják némelyek –

Nézzétek az arcát, milyen halvány…

Szellem szavát elménk hogy értse meg?

Ámultokból fel sem ocsudtanak

S eltűnt már a tüneményes alak.

A fölkelő nap vidám sugára

Olyan nyájasan, biztatón néz le

Egy roskatag vándor alakjára:

Ráösmert – a jó, öreg Efrémre:

Csak a teste fáradt, lelke lángol

Szeretné, ha népét halálából

Még ma teljesen ébreszthetné föl.

Mig Efrém népe országát járta

Sokszor nyilt s hullott a hárs virága

Ott hol még most is áll az a zárda,

Mely gyötrelemnek volt a világa;

Most a jólét ütött tanyát ottan,

Boldog nép látogatja templomát

S hogy Efrém visszatért fáradottan

Áldóan csókolják lába nyomát.

S Efrém miként a pelikán madár

Most sem magára – népére gondol

Pedig halálához közel jár már,

Néhány perc – s ő szabad e nagy gondtól:

Az agg barát lelke végsőt lobban

S a haldokló forró sóhajtása

Fel-felhangzik egyre elhalóbban:

„Megadtad óh jó Uram nékem, hogy lássam

Egy parányát annak, mit mennyből ígértél,

Falum népe, a mely tetszhalott volt, most él

De mikor lesz a többi föltámadása?…

S felhangzik egy hang a templom falain fenn:

„Meg nem látod ezt már itt lenn.“

És most ismét mintha a régi némaság

Szállna e szent helyre: csöndes minden,

A százados hársfák csak halkan suttogják:

„Meg nem látod ezt már itt lenn.“

A hársfákkal lágyan suttogó szél

Fölvitte lágy szárnyán Efrém lelkét

A mennyégbe, hogy olt az Istennél

Kételyei hűs enyhüket leljék.

Ha úgy este a szél végigsuhan

És Efrém hantján a fákkal beszél,

Kárpátok alján minden faluban

Öregek-ifjak ajkára fohász kél;

És e halk fohászt az Ur megérti,

Szava hangzik erdők zúgásában,

E szót visszhangozzák Kárpát bércei:

„Higyjetek Efrém látomásában.“

Marosi Anita

Kárpátalja.ma