Kárpátalja anno: Spira Lázár munkácsi kerületi főrabbi

Spira Lázár (Chájim Eliézer) 1872-ben Strzyzowban született, és a szanci cádik nem kevésbé világhírű fiánál, Rabbi Jehézkel sinyevei rebbénél tanult. Harmincéves korában írta főművét, a „Minchosz Eliézer” c. döntvénytárat, „Saáré Tajre” c. könyve szintén forrásmunka a zsidó vallásos irodalomban. Jártas volt a világi tudományokban is, állítólag nyolc nyelven beszélt. Anyai ágon is jeles ősök ivadéka volt; anyja a ropsici cádik dédunokája, úgy is halt meg, mint ahogy százötven évvel korábban a Baal Sem tanítványairól írták: amikor úgy érezte, hogy „eljöttek érte”, elmondott néhány imát, lehunyta a szemét és csendben elaludt.
Apja halála után 1913-tól Spira Lázár lett a munkácsi főrabbi, tömegesen zarándokoltak hozzá a magyarországi és külföldi haszidok, hogy gyógyulást, tanácsot, útbaigazítást kapjanak tőle, de gyakran fölkeresték keresztények is. Házának, egy ódon, kastélyszerű épületnek az alagsorában hatalmas konyhát rendeztek be, ahol a nála megfordulók és a szegények számára főztek. A hatalmas udvarban templom állt, kétszáz fős menza a jesivabóhereknek, irodák, tanácstermek, és egy különálló lakrész, ahol a lánya és veje élt.
Ennek a talmudtudós főrabbinak és körülrajongott rebbének, ennek a markáns arcú és vasakaratú zsidó vezérnek, konoksága és harcossága miatt, majdnem annyi ellenfele volt, mint amennyi barátja és csodálója. Talán élhetett volna békében is, de neki viharos idők jutottak: az első világháború, a forradalmak és Trianon, az elszakadás, a magyarországi haszid hívek elvesztése és a cseh demokráciában erősödő cionizmus; a modern idők. A palesztinai telepek építése ellen ugyanúgy harcolt, mint az ortodox világszervezet, az Agudász Jiszráél befolyása ellen. A magyar rabbik által nemigen támogatott Agudát kiátkozta; a vallástalan országépítőket szinte valamennyi beszédében és interjújában elmarasztalta, s a Munkácson szerkesztett, cionista Dosz Jidise Folkszblatte ellensúlyozására Jidise Cájtunk címmel hetilapot adott ki. Előfordult, hogy egy szombati napon pisztollyal lövöldöztek templomában a cikkeken fölháborodó, héber gimnáziumbeli fiatalok. Spira főrabbi nem ismerte el a pozsonyi irányítású és székhelyű szlovenszkói ortodox irodát sem, ami hiába küzdött az önálló ruszinszkói központ felállításáért, melynek vezetője ő lett volna, de a tervét kevesen támogatták.

Anticionizmusától nem kevésbé ismert a cári hadsereg offenzívái elől menekülő és balszerencséjükre Munkácson letelepedő rabbik elleni harca sem. Haszidjai Jicchok Ejzik Weisszel, a szaploncai rebbével még viszonylag könnyen boldogultak: a világi ügyekben járatlan, szent életű embert, akit egy ízben „ismeretlen tettesek”, a mikve lámpáját leoltva, a medencébe is belökték, jesivájával együtt Nagyszőlősre száműzték.

A világháború kitörésekor Újfehértón, majd 1918-tól további három évig Munkácson élő belzi rebbe híveivel való, verekedésekké és kölcsönös kiátkozássá fajuló viszály már jóval hosszabb ideig tartott. A tíz pontból álló békeszerződést, amely biztosította a belz-vizsnici imaházhoz tartozók jogait, csak 1934 kora tavaszán kötötték meg.

Spira Lázár 1930-ban a száztizenhét éves Eliézer Alfandri rabbi meghívására négyheti zarándokútra indult a Szentföldre.

A gyermekeit túlélt aggastyán és Spira rabbi kapcsolata valóságos legenda: már hosszú ideje leveleztek és kölcsönösen tisztelték egymást, de még soha nem találkoztak. A munkácsi főrabbi többször is jelezte, hogy szívesen meglátogatná Jeruzsálem szentjét. Az mindannyiszor türelemre intette, várjon még, majd szól, ha eljött az ideje, mígnem egy péntek délután, pár perccel a szombat beállta előtt asztalához ült, s megírta nevezetes levelét: „Jöjjön, jöjjön örömben!” Spira főrabbi, mint egy fejedelem, kíséretével bevonult Jeruzsálembe, előbb a Szentély falánál imádkozott, de utána rögtön Alfandrihoz ment, s attól kezdve, ha csak tehette, naponta fölkereste. A két Eliézer, a harcias haszid vezér és a már csak szellemileg friss agg, éjjelente órákat beszélgetett át. Amikor a visszautazás napján a munkácsi rabbi búcsúzni ment Alfandrihoz, a szentéletű ember megáldotta őt, ivott egy kis tejet és azt mondta: „Nekem hosszú élet adatott, amely most véget ér.” Reszkető kezeivel megsimogatta a munkácsi rabbi szakállát, és kilehelte a lelkét. Spira Lázár a hosszú hajóút után Sziván hó 2-án, hajnali fél háromkor érkezett meg Munkácsra.
Az Alfandri rabbi emlékére megtartott gyászév alatt feltűnoen sokat betegeskedett, s később is gyakran kényszerült gyógykúrára. 1937-ben Budapesten kezelték, majd állapotának rosszabbodásával hazaszállították Munkácsra. Éjszakánként zsidók százai imádkoztak apja és nagyapja sírjánál, s a hitközség elrendelte, hogy régi szokás szerint a város tizenkétezer zsidója ajándékozzon egy-egy napot életéből a főrabbijának. Felépüléséért Budapesten, Prágában, Krakkóban, Dynowban, Lizsenszkben és Nagykállóban folyamatosan imádkoztak a cádikok sírjainál, és Jeruzsálemben is, a szent falnál. Állapota javult, de az agydaganat ellen nincs mit tenni: Sziván 2-án, hajnali háromkor a Szentföldről való, hét évvel korábbi visszatérésének órájában elhunyt. Kora délutáni temetésén húszezer hívő és több száz rabbi jelent meg, akaratának megfelelően gyászbeszédet nem tartottak, csak a szaploncai és a mezőkaszonyi rebbe mondott pár szót, és Lebovits, csapi főrabbi olvasta fel a kilenc évvel korábban megírt, s azóta folyamatosan finomított végrendeletet, amit pár hét múlva plakátokra nyomtatva is megjelentettek. Egyszerű feliratú sírkövét a gyászhét után, kétezer ember és húsz, környékbeli rabbi jelenlétében állították fel.
Forrás: szombat.org