Kárpátalja anno: Bedőháza: zsindelyes házak

A fazsindely (zsindely) egy–két centiméter vastag, hat–tizenöt centiméter széles, harminc–hatvan centiméter hosszú, hasított vagy fűrészelt fából készült tetőfedő anyag, illetve a belőle készült tető (kisebb elemekből álló, ún. pikkelyes fedés).
Fektetése hasonlít a palafedéshez. Az egyes zsindelyek általában enyhén ék alakúak, vastagabb hosszanti oldaluk pedig gyakran hornyolt. A tetőlécekhez szegekkel erősítik őket úgy, hogy a felsőbb sorok alsó vége takarja az alattuk lévőt. Ezáltal egymáshoz illeszkedve és egymást részben fedve vízzáró réteget alkotnak. A zsindely alá ritkított vagy folytonos deszkafedés kerül.
Többféle fából készülhet, a fő követelmény a faanyag tartóssága, időjárásnak való ellenállósága. Fenyőből, bükkből, tölgyből, Franciaországban gesztenyefából, Thaiföldön tikfából is készítették. A zsindelykészítő mesterek télen vágták ki a zsindelynek való fát, amikor lassabb a nedvkeringés.
Két fő fajtája a hasított és a fűrészelt zsindely. A zsindelyt régen ki is festették (pirosra vagy zöldre).
Egy közepes méretű házra 11–12 sor zsindely került. Az éleket és a gerincet általában díszesre faragták. A zsindelytető a nedvességtől megduzzadt, az egyes darabok „öszeértek”, és csak ekkor vált igazán vízzáróvá. Egy zsindelytető kb. 30 évig tartott, de addig is folyamatos gondozást igényelt.
A magyar zsindely szó a német Schindel-ből, az pedig a latin scindulá-ból származik. A latin szó alapja a scindere (‘hasít’) ige.
Az első zsindelyeket nem szögezték, hanem kövekkel rögzítették. Nyugat-Európában az első évezredben a leggyakrabban használt tetőfedő anyag volt, majd a középkorban nagyrészt áttértek a kevésbé tűzveszélyes palára és cserépre. A kontinens keleti felén épp ellenkezőleg: egyes fában gazdag területeken a 20. századig általánosan használták, másutt pedig kifejezetten drágának számított, és csak templomokat, középületeket, városi házakat fedtek vele.

Mivel a zsindely a magyarban német jövevényszó, valószínűleg magát a tárgyat is német mesterek közvetítették a középkorban. A városok, várak, kastélyok tetőfedő anyaga volt, köznépi használatát jelentős regionális különbségek jellemezték. Még ott sem mindenütt készítettek zsindelytetőt, ahol rendelkezésre állt a szükséges faanyag. Míg az Északi-Kárpátok szlovák és ruszin falvaiban általános volt, a magyar lakosságú Felföldön csak az uradalmak és a módosabb parasztok használták, de a 19. század végére körükben is kiment a divatból.
A 19. század második felében a gyári vasszeg és a kézifűrész elterjedése, a tutajozás és a vasút a zsindelyfedél rövid ideig tartó konjunktúráját váltották ki. A zsindely kevésbé volt tűzveszélyes, mint a szalma vagy a nád. A fában gazdag vidékeken a legtöbben maguknak készítették, a távolsági kereskedelemhez kötődően azonban már korábban megjelent a zsindelyhasító vagy zsindelymester szakmája. A dualizmus idején elszaporodó fűrésztelepek már nagy mennyiségű, olcsó gépzsindelyt állítottak elő, amit a vasút nagy távolságokra elszállított.
A zsindelyfedél hanyatlását a századfordulón a tetőfedő cserép olcsóbbá válása és a tűzvédelmi szabályozások okozták.
Forrás: wikipedia.org