Kárpátalja anno: Uray Imre tiszaháti képviselő

A tiszaháti kerület kiemelkedő képviselője volt Uray Imre politikus, aki fiatal korától kezdve Ugocsa és Bereg vármegye érdekeit tartotta szem előtt. 1850. március 15-én született a Szabolcs vármegyei Kércsen (ma Nyírkércs). Édesapja, Uray Miklós földbirtokos volt. Fiát Miskolcon, Sárospatakon és Máramarosszigeten taníttatta. Ezt követően az ifjú Budapestre ment jogot tanulni. Még be sem fejezte tanulmányait, már Bereg megye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezték ki. Friss diplomásként és leszolgált katonaként 1874-ben átvette atyja beregi birtokainak kezelését.

A megye közéletében is kiváló szerepe volt, az ő nevéhez fűződik a Bereg megyei Függetlenségi Párt megalakítása, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte. 1887-től kezdve (az 1896–1901 ciklust kivéve) a tiszaháti kerületet képviselte a parlamentben. A Beregmegyei Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat elnöke volt, továbbá részt vett Bereg vármegye törvényhatósági és közigazgatási bizottságának munkájában. Emellett a beregi református egyházmegye gondnokaként is tevékenykedett.

Nős volt, feleségével, nedecei Ruttkay Ilonával 31 évet éltek házasságban, két gyermekük született: Zoltán és Elza.

Uray Imre hosszan tartó betegség után, 1908. február 9-én hunyt el. Február 11-én helyezték örök nyugalomra a család gulácsi kriptájában.

A Bereg hetilap 1908. február 16-i számában az alábbi nekrológ jelent meg róla:

„A természet is gyászba öltözött, amikor ölében nevelkedett, kedves, igaz, őszinte gyermeke, akit a maga képére teremtett, örökre lehunyta testi szemeit, az eget gyászfelhők borították, síró szél zúgott végig a fák zuzmarás gályáin. Mikor kihűlt tetemét átadták az édes magyar anyaföldnek, kiderült a kék ég, fényes napsugár villámlott végig a vakító fehér havon, ünnepi fényességgel fogadta kebelébe földanyánk, a mi édes, ápoló magyar dajkánk hű fiát, a tüzes lelkű magyart, aki szavában és cselekedeteiben egyenes volt, mint a magyar rónaság, törhetetlen, jég felé emelkedő, mint a beregi sík föld hatalmas fája, a terebélyes tölgy, aki meghajlani csak az Úristen és az igazság előtt tudott teljes életében.

Oh, hiszen mély gyászunk, sűrűn ömlő könnyeink közepette is siratjuk benne a meggyőződés törhetetlen vitézét, aki soha egy percig sem tudott ingadozni, aki mindig magához volt hasonló – és míg körülötte megváltozott a világ, megváltoztak az emberek, aki a magyar haza iránt tartozó kötelesség érzetében alkudozni se hízelgővel, se baráttal, se a hatalommal nem tudott. Mikor elismerjük róla, hogy nálánál önzetlenebbül, erősebb lelki meggyőződéssel senki sem szolgálta e hazát s most a kevesek sorából dőlt ki közéletünk megmérhetetlen veszteségére, felemelő tudatul, vigasztalásul megmarad nekünk az a mély érzés, hogy csak daliás alakja tűnt el szemünk elől, példaadása, rajongó hazaszeretete, szeplőtelen magyarsága élni fog köztünk örökké minden igaz magyar szívében, mint a fényes napsugár bevilágít önzésünk, ingadozásunk, kétségeink, minden gyarlóságunk éjszakájába.

A magyar föld jókedvében teremtette Uray Imrét, a kuruc, dicső elődök daliás alakját. Kerek, barna, göndör, bozontos feje, ragyogó szeme, beszédes ajka, ritka hatalmas, daliás férfialakja együttvéve az ősi magyar férfiú tökéletes képét mutatta. Jól eső kedvteléssel pihent meg rajta minden szem, hát még mikor szólásra indította ajkát! Igazi, őseredeti tehetség volt és magyar minden szavában, minden taglejtésében. Bár a barátot senki se tudta jobban megbecsülni, mint ő, ellenségét, akit azonban mindig a haza ellenségének is tartott, senki se gyűlölte jobban lelke mélyében; ez a gyűlölet nála mindig megengesztelő, sziporkázó humorban jelentkezett. Őseredeti humora, igaz, szeplőtlen, tiszta magyarságú beszéde s az a sajátsága, hogy a helyzeteket saját életéből vett esetekkel, vagy csattanós adomákkal szerette és tudta megvilágítani, magánkörében, a tanácstermekben is mindig állandó és érdeklő hallgatóságot biztosított neki. Mindenkit lebilincselt gyors és ötletes észjárása, aki közelébe jutott.

De hiszen, hogy testre, lélekre Árpádkorabeli magyarnak termett, családi, iskolai nevelése is hozzájárult. A gondviselés már bölcsőjében eljegyezte azoknak az eszméknek megalkuvást nem ismerő harcosává, mikor úgy rendelkezett, hogy 1850. év március 15-ikén lássa meg a napvilágot, azon a nagy napon, melynek eszméi iránt kora ifjúságától lángolni, emésztődni soha meg nem szűnt, a melynek minden értékét, életét feláldozni egyszerű kötelességnek tartotta.

Családja a nemzeti küzdelem harcosaihoz állott mindenkor, kitüntetésekben része sohasem volt, de annál inkább szivébe zárta a magyar nép, akinek szolgálatában a magyarságot, az alkotmányt védelmezték. Apja, Uray Miklós éppen olyan vasfejü, erős meggyőződésű férfiú volt, aki felvette a harcot a hatalommal, erős dinasztikus érzésű családokkal és sokszor leverve se tágított meggyőződése mellől.

Imrét a miskolczi gimnáziumban neveltette, ahol Vágó József, Tompa Mihály barátja, iparkodott atyai jósággal szilajságát nyesegetni. Máramarosszigeten és Sárospatakon végezte felsőbb tanulmányait, itt hallgatta a jó öreg Szilágyi István, Pataky Sándor történelmi és közjogi előadásait, akikről mindig csak hálával tudott megemlékezni.

Így fejlődött Uray Imre olyanná, amilyennek láttuk, törhetetlen meggyőződésű, igaz hazafivá, aki a magyar függetlenségre való törekvésének szentséges szenvedélyében se meghajlást, se megalkuvást ismerni nem tudott, nem akart. A megyei életben, egyháza tanácskozó termeiben kelt szárnyra közéleti tevékenysége. Húsz éven át nem csak főkurátora, hanem képviselője is volt a beregi Tiszahátnak, de ezen külső tisztségek nélkül is messze kiemelkedett volna a szürke emberek köznapi táborából.

Azok közé a kevesek közzé tartozott, akiknek törhetetlen akarata a múltban megvédelmezte a magyar szabadságot, és ha az ilyen erős akaratú, szeplőtlen, önzetlen hazafiak sora megritkulna a jövőben, akkor ebben a megalkuvó világban ez a magyar nép pusztulását is jelentené.

Kevesen vannak ilyenek és ha egy-egy ilyen törhetetlen harcos dől ki a sorból, megrázkódik lelkünk, mint az árva őszi levél, mikor egy-egy társa lehull. De az Isten napja süt még az égen, a tavasz nyílik, a nagyok, az igazak példaadásán új, igazi magyar nemzedéket nevel ez az édes magyar föld és Uray Imre lángoló hazaszeretete örökké élni fog az utódok lelkében. […] Temetése kedden délelőtt 11 órakor vette kezdetét Hetében, melyen Patay András főispán dr. Gulácsy István alispánnal a vármegye színe java, több országgyűlési képviselő s ezerekre menő óriási közönség vett részt. A gyászháznál Bertók Béla surányi ref. lelkész, egyházmegyei jegyző mondott az ország több részéből érkezett 75 részvét koszorúval borított ravatal felett magas szárnyalású, megható imát, míg az országos függetlenségi párt nevében Lengyel Zoltán országgyűlési képviselő búcsúztatta el megindító szép beszéddel. Erre megindult az óriási gyászmenet, élén a gyászfátyolos tarpai kuruc zászlóval, hogy végső útjára, a gulácsi családi sírboltba kísérjék a kerület, rajongásig szeretett képviselőjét. A több ezerre menő óriási embertömeg síri csendben, mélyen meghatva tette meg az utat Hetétől Gulácsig, hol a sírnál Vadon Béla gulácsi ref. lelkész szép imája után, Nagy Ernő vármegyei aljegyző a beregmegyei függetlenségi párt nevében következő szép szavakkal vett búcsút a megboldogulttól:

»Reám hárult az a szomorú kötelesség hogy választóid és a tiszaháti függetlenségi és 48-as párt nevében búcsúszót mondjak hozzád. Te igaz magyar, Uray Imre! Megtört szívvel, zokogó lélekkel teszem ezt, drága jó vezérem, szeretett mesterem. Itt hagytál bennünket, kiesett kezedből a zászló, az igazi, eszményi függetlenség szeplőtlen zászlaja, amire a forró, kuruc hazaszeretet és a becsület szent eszméi voltak felírva. Te hordoztad körül ebben a választókerületben a függetlenség zászlaját, a Te nagy magyar lelked, törhetetlen akaratod teremtette itt meg a függetlenségi pártot. Te tetted itt a lelkeket kurucokká és egy életet szenteltél annak, hogy ez a föld, a Tisza vidéke, a kurucok szent földje – ismét az legyen, a mi volt a nagyfejedelmünk, Rákóczi idejében. Elérted célodat drága Vezérünk! Követett, ment utánad a Rákóczi népe. És te méltán voltál erre a népre büszke s azok te rajtad méltán csüggtek oly nagy szeretettel. Kiesett kezedből a kuruc zászló Uray Imre itt hagytál bennünket! Miért tetted ezt? Nézd, nézd, hogy zokog Tarpának népe, Mezővári, Badaló, Gulács, Hete, Jánd, Barabás és az egész Tiszahát. A te kuruc néped jaj’ szóval kiáltja: nincsen már vezérünk, meghalt a mi Uraynk! Fogadd ennek a népnek a neveiben tőlem, a kinek te eszményképe voltál a szent hazafiságban, a becsületben, a ki gyermekkoromtól fogva hűséggel követtelek, fogadd Uray Imre az utolsó Isten hozzádat! Tiszahátnak népe, nézd, itt fekszik bálványod; ebben a sírban fog álmodozni múltról, magyar dicsőségről. Nézd, innen fog az ő nagy szelleme ki- s ki szállani hozzátok és mesélni fog szépen, igazán, ugy, ahogy csak Ő tudott a mi nyelvünkön, magyar haza szeretetről. És ti őt, az Uray Imre szellemét megértitek. Eresszük el, eresszük el őt kuruc testvéreim, nagy útjára, de mielőtt eleresztenék, fogadjuk meg itt az ő sírhelyénél, hogy a mire tanított bennünket, hűen, igazán megtartjuk, fogadjuk meg, hogy igaz magyarok leszünk – amint ő volt – halálunkig. És te föld, te vérrel áztatott drága jó magyar föld, mikor kebeledbe öleled a mi vezérünket, érezd meg, – ugye, hogy megérzed – hogy egy igaz magyar alussza örök álmát benned, a ki téged nagyon szeretett, a ki előtt minden rögöd becses volt, mert magyar rög volt az. Adj neki csendes pihenést kebeleden te drága magyar föld és te, Tiszának hulláma, Tiszának füzese suttogjatok az ő hantja felett, játszatok az ő nagy lelkével, altassátok el őt, idegen szellőt ne bocsássatok az ő hantja felé, mert az megzavarja az ő nagy, mély álmát. És Isten, magyarok erős istene Hadúr! fogadd kegyesen a mi vezérünket, mert ő híven, igazán töltötte be tisztét. Foglald el méltó helyedet Uray Imre ott, az egekben, a nagy, igaz magyarok között. Szeretett vezérünk Isten veled!«

Úgy a háznál, mint a sírnál a beregszászi jónevü ref. dalárda Almásy Sándor karmester vezetése alatt megható gyászdalokat adott elő. …”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma