Felkel-e reggel a nap?
Egyedül a hegygerincen
Már több mint félév repült el ismét ebből az évből észrevétlenül. Nehéz 7 hónap, amely rávilágított, hogy ez az év sem az én évem lesz. Egy még nehezebb július vége felé, úgy döntöttem, eltűnök a hegyek közé, hogy újra feltöltődjek. Idén harmadszor indultam útnak egyedül, de ez volt az első alkalom, hogy ott is éjszakázzak.
Előző este nem tudtam aludni. Izgultam. Bepakoltam, ami kellett, és vártam a hajnalt. Saját sátram nincs, nem kértem kölcsön, így enélkül indultam el. Szerettem volna kikerülni a hétköznapokból egy pillanatra. Mivel nem aludtam, volt időm mindent átgondolni, bepakolni, ami még hiányzott. A hajnali sötétségben egy lélek sem volt az utcán, a levegő enyhén mozgott, távoli kutyaugatás hallatszott. Hamar el is értem az állomást, nem kellett sietnem.
4 óra 18 perckor szólt a hangosbemondó, hogy indul a vonatom. Lassan előbújtak az első napsugarak, jólesett kicsit bóbiskolni a hosszú úton. Háromnegyed hétkor értem Volócra, ahonnan rögtön neki is kezdtem meghódítani a Cicka, Temnatik és Pláj csúcsokat. Napsütéses, de szeles időt kaptam, így nagyon jólesett a reggeli erdőben sétálni egyedül. Kiérve az erdőből sok helyen többméteres fűfélék virágzanak, különösen szép az embermagasságú, rózsaszín erdei deréce, amit a legtöbb kárpátaljai iván csájként ismer. Ezeknek a hegycsúcsoknak a meghódítása után továbbindultam a Mencsilina-csúcsra, majd onnan a Velikij Verhre. Itt jutott idő pihenésre, egy rövidebb ebédre. Ilyenkor több helyen romák sátraznak, mindenféle összeszerelt kis kunyhókban. Azért vannak ott, mert ilyenkor érik az áfonya, és ők az árusításukból élnek. Lassan összeszedve magam továbbindultam a Borzsa-havasok legmagasabb csúcsára, az Asztagra. Útközben két terepjáró állt meg mellettem, amiből fura alakok szóltak ki. Azt kérdezték, merre megyek, és minek. Aztán továbbhajtottak. Akikkel útközben találkoztam, azt mondták, őket is megállították, de dokumentumokat nem ellenőriztek senkinél.
Először azt terveztem, hogy itt fogok aludni, de hűvösnek találtam a helyet, így lejjebb ereszkedtem az azonos útvonalon. A Pláj környékére érve sötét felhők jelentek meg, és erősebb szél kezdett fújni. Küldtem fotót az otthon maradt barátaimnak, akik rögtön viccelődni kezdtek, hogy tudnak ott egy jó sátorhelyet. Ezt azért mondták, mert ezen a helyen már mindegyikünk megjárta a nagy viharokkal. Ezért magunk között elátkozott helynek is nevezzük ezt a területet. Mindenesetre lehet, csak minket nem bír ez a hely, de most is itt kezdett erősödni a szél. Egyszer mögöttem lett fekete az ég, egyszer előttem. Megkérdeztem a fiúkat, mi legyen? Arra gondoltam, lemegyek egy ismeretlen ösvényen, de erről lebeszéltek. Azt ajánlották, folytassam az útvonalam, de nem a hegygerincen. Megfogadtam a tanácsot, és sietősre vettem, ahogy egyre rosszabbra fordult az idő.
Ahogy próbáltam kikerülni ezeket a csúcsokat, csak még rosszabb lett a helyzet. A navigációm mutatott ösvényt, viszont ezt a valóságban fejlámpával sem tudtam megtalálni. Most már csak az volt a cél, hogy minél hamarabb lejjebb kerüljek, és lepihenjek. Kénytelen voltam visszamenni a Temnatik közelébe, ahol biztos turistajelzés vezet le. Többször megbotlottam, elestem, míg elértem a Cicka és Temnatik közti gerincet. Már koromsötétben, erős széllökésekkel. Nem indultam lejjebb, mert szűk a gerinc, így egy bokor és egy kisebb szikla közé tettem a hálózsákom. Itt vártam a reggelt. Teljesen kifáradva bújtam a hálózsákomba, de aludni nem tudtam. Amikor néha elszunyókáltam, a szél és fáradtság miatt hangokat hallottam, mindenfélét összeképzeltem. Távoli kutyaugatás, emberi kiabálások, fütyölések hallatszottak. Felettem pedig sötét felhők.
Egyszer kinyitottam a szemem, és arra lettem figyelmes, hogy a szél szétzavarta felettem a felhőket, így ezernyi csillag jelent meg. És most már nem képzelődtem. Megjelent egy-egy hullócsillag, és lassan a hold is előbujt, így hirtelen sokkal világosabb lett, de a szél még mindig erős volt.
Hajnalban látszódott néhány vörös elszíneződés az égen tőlem keletre, így tudtam, hamarosan felkel a nap. Hálózsákom jól melegített, de vizes volt a leszálló harmattól. Gyorsan felkeltem, összepakoltam, majd elindultam lefelé. A szél és a csend különös hatást keltettek, a napsugarak újabb reményt adtak a mindennapokhoz. Egy idézet járt ekkor eszemben, amivel valahol a neten futottam össze: „felkel a nap, és mi újra megpróbáljuk…”
Gyöngyössy Tibor