(Közösség)óvó-helyek
Régi mondás, hogy esküvők és temetések összekovácsolják az embereket. Most megtapasztalhatjuk, hogy a háború is… A bajbajutottak megsegítéséért nemzetiségtől, nyelvtől, világnézettől függetlenül fogtunk össze itthon és a határokon túl.
De van a nehéz időknek egy szűkebb értelemben vett közösségformáló ereje is.
Amikor először szólaltak meg nálunk is a légvédelmi szirénák, mindenki kialakította a maga hozzáállását, reakcióját – leginkább az alapján, hogy mennyire tartja lehetséges célpontnak a lakóhelyét és környékét.
Egy megyeszékhely és annak egyes „infrastrukturális jelentőségűnek” vélt városrészei – a híreket elnézve – mindenképp annak tűnhet. Így elmondhatom, hogy mifelénk az alkalmi óvóhelyekké avanzsált pincék, garázsok bizony minden légiriadó alkalmával megtelnek…
…és a lakópark addig sokszor csak köszönőviszonyban élő lakói szóba elegyednek, és jellemzően nem indulatos politikai vitákba… (talán megisznak egy kis „lélekmelegítőt” is a hűvösben); kiderül, hogy az a másik nem is „olyan”, mint amilyennek addig kívülről tűnt; kiderül, hogy sokkal több minden köt össze, mint ami elválaszt – például az anyanyelv, és hogy e közös dolgok, érdekek mentén érdemes kapcsolódni egymáshoz…
A négyéves fiam azt mondta, hogy nagyon várja már, hogy újra légiriadó legyen. Majd hozzátette, hogy azért, mert akkor mind a négyen összebújva alszunk. (Ha éjszaka szól a sziréna, mi csak egy másik, biztonságosabb elhelyezkedésűnek ítélt szobába megyünk át aludni).
A nehéz idők csak közösségben válnak elviselhetővé. Milyen jó lenne, ha az ilyen kényszerűségből született együtt-élmények, minőségibb időtöltések békeidőben is gazdagítanák a mindennapjainkat.