„Ha újrakezdeném, akkor is tanító néni lennék” – Interjú Tóth Dóra nagyberegi tanítónővel
Vannak emberek, akiknek a hivatásuk nem csupán választás, hanem sors.
Tóth Dóra nagyberegi tanítónő pontosan ilyen ember. Egyszerű, derűs, mélyen hívő asszony, aki élete minden napját a gyerekek között tölti – tanítva, nevelve, szeretve. A faluban szinte mindenki „Dóra néniként” emlegeti – tanítványai, szülők, sőt, ma már unokák is.
A nagyberegi IV. Csipkebogyófesztiválon díszpolgári címmel tüntették ki, elismerve azt a több mint fél évszázados munkát, amellyel generációkat vezetett a tudás, a hit és az emberség útján.
Október 22-én tölti be 82. életévét, de ma is ugyanazzal a lelkesedéssel oktat, mint első tanítási napján.
A tanítónővel hivatásról, gyerekekről, hitről és a pedagóguslélek titkairól beszélgettünk.
– Hogyan indult a pályafutása? Miért választotta a pedagógusi hivatást?
– Őszintén szólva, már nem is emlékszem pontosan, miért választottam ezt a pályát – talán azért, mert Isten eleve tanítónak teremtett. Kisgyermekkoromtól szerettem gyerekek között lenni. Sokszor még meg is szidtak, sőt kaptam is érte, mert mindig elszöktem a gyerekekhez.
Itt, a környékünkön nagy „gyerekgrund” volt – olyan, mint a Nemecsekéké a regényben –, és én mindig ott voltam. Szerettem, ha én szervezhetem a játékot, ha mindenki azt játssza, amit én kitalálok. Tízéves koromtól szinte mindig vezető szerepben voltam a gyerekek között, és már akkor is éreztem, hogy ez az én világom.
Amikor befejeztem a középiskolát, még nem tudtam pontosan, merre tovább. Nyelvet nem nagyon tanultunk, csak oroszt, így először varrónőnek tanultam egy évig. Nem szerettem ugyan, de most a családban nagy hasznát veszem – mindent meg tudok varrni, csak már ritkán gyakorlom.
Később egy kórházi irodában dolgoztam, de ott sem találtam meg önmagam. Aztán megtudtam, hogy a Munkácsi Tanítóképző magyar szakára felvételt hirdetnek. Egy ismerősöm már előző évben odajárt, így a következő évben én is jelentkeztem – és első lettem az osztályban. Nagyon érdekelt minden tantárgy, különösen a pedagógia és a pszichológia volt a kedvencem.
Úgy érzem, Isten már akkor tanítónak készített. És most is azt mondom: ha újrakezdhetném, semmi más nem lennék, csak tanítónő. A pedagógusi hivatás nálam tényleg a gyerekkor szeretetéből és a gyerekek iránti vonzalomból fakad.
– Hol és mit tanított élete során?
– Mindig alsó tagozatban tanítottam. Amikor befejeztem a tanítóképzőt, itt, Nagyberegen kaptam állást, és egészen a nyugdíjazásomig itt tanítottam. Most otthon foglalkozom gyerekekkel, napközit tartok. Összesen már 56 éve vagyok a pályán.
– Milyen volt az iskola és a gyerekek világa, amikor pályakezdő volt?
– Régen az iskolának óriási tekintélye volt. A tanító volt „a legokosabb ember” a gyerek szemében. Ma már ezt a szerepet az okostelefon vette át – a gyerek nem a tanítótól tud meg mindent. De a gyerek az mindig gyerek marad. Csak régen jobban szerették és segítették egymást, tisztelték a tanítót. Ma sokkal több a versengés, a cukkolás, az irigység. Régen az osztály egy család volt, most inkább kis közösségekből áll.
– Volt valaki, aki inspirálta, hogy tanár legyen?
– Igen, a magyartanárom. Ő örült a legjobban, amikor a pedagógusi pályát választottam. Tudta, hogy a gyerekekkel való munka az én utam.
– Mire a legbüszkébb a szakmai életében?
– A tanítványaimra. Mindegy, hova kerültek az életben – munkásnak, szakmunkásnak, értelmiséginek –, mind ember lett nagybetűvel. Akárkivel találkozom, jó érzés látni, hogy mindegyikben ott van valami abból, amit együtt éltünk meg az iskolában.
– Hogyan látja, miben változott meg az oktatás az évtizedek alatt?
– Az oktatás nagyon felgyorsult. Már alsóban is annyi tananyagot zúdítanak a gyerekek nyakába, hogy ember legyen a talpán, aki mindet elsajátítja. A gyerekek nem élhetik a gyerekkorukat – mindig valamilyen különóra, foglalkozás vagy házi feladat vár rájuk. Pedig néha a kevesebb több lenne. Inkább alaposan tanítsuk meg őket valamire, mint kapkodva mindenre. És ami a legfontosabb: az empátia. A tanító soha ne követeljen olyat, amire nem tanította meg a gyereket. Mindig érezze, mi van a gyermek lelkében.
– Miben mások a mai gyerekek, mint a régi idők diákjai?
– Sokkal tájékozottabbak – ott az internet, az okostelefon, minden elérhető számukra. De türelmetlenebbek, tiszteletlenebbek és felelőtlenebbek is. Régen nem volt tévé, rádió is alig, mesekönyv meg pláne. Ma mindent tálcán kapnak, de közben a szókincsük és a beszédkészségük nagyon szegényes lett. Hiányzik a meseolvasás, a közös beszélgetés. Az alsó tagozatos oktatást is mesés, játékos világgá tenném, hogy könnyebb legyen az átmenet az óvoda után.
– Milyen tanítási módszert szeretett mindig a legjobban?
– A játékos tanítást.
A gyerekek azt hiszik, hogy csak játszunk, közben tanulnak. Például amikor a mondatfajtákat tanítom, az ujjaikon mutatom meg, vagy matematikából a hosszmértékeket is a kezük köré rajzolva tanuljuk. A gyerek ne könyvből, hanem élményből tanuljon.
– Mi tartja még ma is a pályán?
– A gyerekek szeretete. Nekem nyáron elvonási tüneteim vannak, ha nem vagyok köztük. Amint becsukom az osztályajtót, megszűnik a külvilág. Csak a gyerek számít.
– Mit tart a legfontosabbnak a pedagógusi munkában?
– A hivatástudatot és az empátiát. Ha valakinek a szakmája nem válik hivatássá, jobb, ha más utat keres – mert ő is szenved, a gyerek is. Egy tanítónak testet, lelket és szellemet kell gyógyítania egyszerre.
– Mit gondol, miben rejlik egy jó tanító titka?
– Abban, hogy szereti, amit csinál, és szereti a gyereket, akit tanít. Nem lehet csak a tankönyvből dolgozni. A tanító érzi, mikor kell dicsérni, mikor kell hallgatni, mikor kell ölelni, vagy épp elengedni. A tanítás nem csak munka – ez hivatás, sőt: életforma.
– Mit üzenne a fiatal tanároknak, akik most kezdik a pályát?
– Három szót: empátia, türelem és szeretet. Nagyon nehéz pálya ez, de ha szívből csinálják, minden nehézséget elbírnak. A tanító akkor jó, ha le tud hajolni a gyerekhez – szó szerint és lelkileg is.
– Miért érdemes a pedagógusi hivatást választani?
– Mert ez a legszebb szakma a világon. Semmihez nem fogható érzés, amikor egy gyerek, aki még egy vonalat sem tud húzni, megtanul írni, olvasni. A tanító nemcsak tudást ad, hanem embert nevel.
– Milyen tanácsot adna a mai diákoknak?
– Elsősorban: jussanak hitre. Én is csak akkor találtam békességre, amikor befogadtam Jézust. Amíg az ember magától vár mindent, addig csak harcol. A hit tanít meg elfogadni, szeretni, megbocsátani.
– Milyen érzés látni, ahogy a tanítványai felnőnek, és már szülőként, nagyszülőként hozzák el az unokáikat az iskolába?
– Nagyon boldog érzés. Amikor például a nagyszülő hozza az unokáját, most is van ilyen kisdiákom, akit a nagyapja hoz hozzám, hát bizony őt is én tanítottam! Mikor látom, hogy felnőttek, családjuk van, és már az ő gyermekeik is itt tanulnak… az ember szíve megtelik örömmel.
– Hogyan marad ilyen aktív és derűs ennyi év után is?
– Ez is a gyerekeknek és Isten kegyelmének köszönhető. A gyerekek tartanak fiatalon, ők adják az energiát.
– Mit jelent Önnek, hogy 82 évesen is a gyerekek között tölti a napjait?
– Mindent! Ez az én világom.. Imádkozom, hogy Isten engedje meg, hogy életem végéig taníthassak.
– Ha visszatekint az életére, mit tart a legnagyobb ajándéknak?
– A családomon kívül a tanítványaimat – ők az én örökségem. A két lányom szintén pedagógus lett, sőt az egyik unokám is. A vőm is tanár – őt is én tanítottam valaha. Ennél nagyobb ajándékot tanító nem kaphat.
Dóra néni nemcsak egy falu tanítónője, hanem egy egész közösség lelke.
Története nemcsak egy pedagógus életútja, hanem bizonyság is arra, hogy a tanítás több, mint munka: ajándék, szolgálat és szeretet.
Dóra néni története emlékeztet minket arra, hogy a tanítás nem szakma, hanem elhivatottság.
Kapcsolódó: Csipkebogyó- és beregiszőttes-fesztivált tartottak Nagyberegen