A halált nem lehet megszokni
Nem tudom, de nem is merem megszámolni, hány katona haláláról írtam az elmúlt három és fél évben. Ahogy nem lehet számszerűsíteni a házastársak, szülők, gyermekek vagy unokák könnyeit sem. A halál a természet része: aki egyszer felsír, végül elcsendesül. Az viszont egyáltalán nem természetes, hogy embertársaink távol a szeretteitől halnak meg, noha még bőven élhettek volna. Igen, tudom én, hogy az ember halandó, vannak balesetek, betegségek, vagy egyszerűen eljön mindenki ideje. De ez akkor sem ad felmentést arra, hogy ember embert öl. Szándékosan. Parancsra.
A háború negyedik évében járunk. Sokasodnak a kárpátaljai temetőkben is a kék-sárga zászlós sírok, egyre többször látni virágokat és mécseseket a temetőig vezető utak szegélyén.
A fegyver nem válogatott száz éve sem, és most sem teszi. Ugyanúgy megöli a 19 éves, mint a 60 éves katonákat.
Nem lehet könyörögni a golyónak. Nem lehet nemet mondani a parancsnak. A legszörnyűbb mégis az, hogy az a golyó, amely elveszi egy ember életét, azt ugyanúgy egy ember lőtte ki. Vajon gondolnak-e erre azok, akik kényelmes fotelekben döntöttek arról, hogy márpedig támadunk?
Talán csak én veszem túlságosan a szívemre a helyzetet, vagy az agyamra ment a háború, de az én világomba és értékrendembe az erőszakos halál sehogy sem fér bele.
Nincs az a geopolitikai vagy bármilyen érdek, ami semlegesítené az élethez való jogot.
Az első és legerősebb emberi jog az élethez való jog. Mégis minden egyes nap megsértik. Nem egy élettelen cikkelyt, hanem élő embereket gyilkolnak meg naponta. És ezt nem fogja szebbé tenni a legmagasabb körökből íródott gyászjelentés sem.
Nem mintha a posztumusz kitüntetések visszahoznának bármit vagy bárkit is. Bátorságért érdemrendeket adnak, de nem azok veszik át, akik kiérdemelték. Gyászoló anyák és feleségek kezébe adják a vezetők. Vigaszdíj, elismerés? Szép szavak, de a márványon akkor is ott áll, hogy Élt 30 évet.
„Háború van, meghalnak az emberek” – mondják könnyen azok, akik távol vannak ettől. Nem, kedves barátom, Te nem tapasztalod meg a gyászt vagy az aggódást, hogy mi van azzal, aki eltűnt. Ne haragudj, de inkább hallgass, kérlek, mert ezzel csak ártasz, és nem hozza vissza sem az emberek lelkébe az erőt, sem pedig azokat, akiket már elveszítettünk.
Sok helyen van a világon háború, ez is tény. De ebben a háborúban mi élünk. Ez a mi földi poklunk. Még akkor is, ha Kárpátalja „csak” a pokol tornáca.
Tényleg nem tudok mást írni, mint hogy legyen már vége. Ebből a rémálomból ideje lenne felébredni. Csak azt tudom, ha véget is ér a rémálom, a lidércek emléke kísérteni fog évtizedekig, ha nem életünk végéig.
Nyugodalmat az elhunytaknak, vigasztalást a gyászolóknak.
Sz. Kárpáthy Kata
Nyitóképen: Ungvár, Kálvária temető, fotó: Kárpátalja.ma