És akkor azt nyilatkoztam, hogy nem lesz háború…
Február 15-én, közvetlenül a Bálint-napi jótékonysági estünk után. A csodás hangú Heinczinger Miklós volt a Szerelmes Balassink, majd az én jótét lelkű fuvarosom Budapestre.
Éjjel utaztunk, így nem voltam túl kipihent, amikor hívtak az egyik magyarországi rádiótól. – Hogy vagyunk, mit gondolunk, félünk-e a közelgő háborútól? – kérdezte Rónai Egon. Én már-már derűsen bagatellizáltam el a felvetéseit. Az országban 2014-től háború van. Az élet sokszor nyomorúságos, de lényegében mindig az volt. Hozzászoktunk a rosszhoz. Kárpátaljaiak harcolnak a fronton, sok földinket eltemettük már. Tudjuk, hogy mindig van lejjebb, de azért nem lehet a jelenleginél sokkal rosszabb – mantráztam. És persze tévedtem.
Talán az első kávémat volt időm lefőzni, mielőtt képen vágott a hír: az orosz duma megszavazta a szakadár köztársaságok függetlenségét. Akkor ott, egy kisszéken kuporogva nagyon szerettem volna időutazó lenni, hogy ne akarjam lekaparni az arcom szégyenemben a telefonba mondottak miatt. Röpke percek teltek el, és semmivé vált az addigi magabiztosságom. Helyére bekúszott a kétely és egy gyomortáji, kellemetlen érzés. Hát helló, félelem!
Aztán történt, ami történt. Több mint ezer napja tart a különleges katonai hadművelet, az értelmetlen öldöklés, férfiakért aggódás, lakossági kizsigerelés. Azóta sokaktól hallom, hogy aranykorunkat éltük, de nem vettük észre. Nem becsültük meg, amink volt. Szépítenek persze, mert közel sem volt rózsás a helyzetünk, de sok tekintetben egyet kell értenem velük.
Szóval itt vagyok (néha Kárpátalján, néha Budapesten), több mint ezer nappal a háború kitörését követően, kuporgok a képzeletbeli kisszékemen, és nagyokat hallgatok. Pedig szeretnék újra szavakat formálni. Halálhírek helyett pozitív dolgokról beszámolni, azt látni és tapasztalni, hogy értelem van a világ vezetőinek fejében, és a békére törekszenek, nem világégésre. Jó lenne, ha nem akarnák folyton bebizonyítani nekünk, kisembereknek, hogy mindig van rosszabb, hogy süllyedhetünk mélyebbre a fekáliában. Megértettük a leckét, köszönjük szépen. Ezernapnyi aggódás után szeretnénk élni is a túlélés és aggódás helyett. Áramszünetek nélkül, légiriadó-mentesen, nyitott határokkal, együtt, épségben. Lakjanak hát végre jól, Nagyurak!
Pallagi Marianna