Kopogtató: aki szelet vet, avagy válasz a „patriótáknak”

Mélységesen sajnálom azokat az embereket, akik a segítő kezet ellenségesnek nézik, és fenyegető levelekkel próbálnak félelmet kelteni. Szánakozom azokon, akik nem tanulnak a történelemből, és a kollektív tragédiák feldolgozása helyett az agresszióba menekülnek. Szóljon ez az írás azokhoz és azokról, akik sajnos nem fogják ezeket a sorokat elolvasni, a kötelesség azonban megköveteli, hogy tudassuk: tőlünk nem kell félniük.

Patrióták vagy nacionalisták?

Illyés Gyula következő gondolata minden nemzetre igaz: „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért„. Nem tudom azt patriótának nevezni, aki annyi feszültséggel van tele, hogy a hitleri végső megoldáshoz nyúlna. Patrióta az az ember, aki védi a hazáját, de nem bánt és nem fenyeget mást. Patrióta az, aki az országa jövőjéért munkálkodik. Patrióta az, aki jobban szereti a hazáját annál, minthogy a vérontásnak csupán a gondolata is felvetődjön benne. És végül, de nem utolsó sorban: az igazi patrióta törvénytisztelő polgár. Márpedig a törvényben a kisebbségek védelme is szerepel.

Népirtás és frusztrációk

A napokban a holokauszt áldozataira emlékeztünk. Ismerjük a történelmi drámák előzményeit, nem kell ecsetelnem, hogy mi állt a holokauszt, a málenykij robot, a porajmos, vagy a holodomor mögött. A magyar és az ukrán népnek is túl sok kollektív traumája van. Ha egy sebet nem kezelünk megfelelően, elfertőződik. Ha egy nemzet túl sok fájdalmat cipel, de nem mer azokkal szembenézni, ugyanígy jár. Csak kevesen mernek továbblépni, felépülni.

Nem tudom megérteni a fenyegetőket, de egyre inkább azt gondolom, hogy a félelem vezeti őket. Félnek nyitni. Egyszerűbb elméleteket gyártani, mint egyenesnek lenni. Névtelen leveleket pedig még könnyebb írni. Pedig mennyivel jobb lenne megköszönni a segítséget, és örülni annak, hogy van kire számítani.

Egy cikkben fel sem lehet már sorolni, hányszor segített Magyarország. Ingyen, bérmentve, hátsó szándék nélkül. Megdöbbentő, hogy ennek ellenére fenyegetések és népirtás ígérete jön válaszul a hála helyett. Költői kérdés: ha az ominózus levél feladójának netán a szerette küzdene az életéért, és csak a magyarországi lélegeztetőgépek mentenék meg, akkor is ilyen köszönőlevelet küldene?

Aki szelet vet, vihart arat – tartja a mondás. Kérdem én: nincs elég vihar már körülöttünk? Miért kell újabbakat generálni? Én a „patrióta” nevében elsősorban azzal foglalkoznék, hogy az országomat elhagyja a lakossága, mert nem bírja a nélkülözést. Ha az útlevelek beszélni tudnának, a pecsétek mellett ott állna, hogy „menekülök”, „nem bírom tovább”, „nincs itt jövőm”. De természetesen könnyebb vagdalkozni, másban keresni a hibát, mindent támadásnak venni.

Olyan gyönyörű lenne ez az ország, ha állampolgárai (a vezetésről már ne is álmodozzunk) összefognának. Ha erejüket nem mások ellen, hanem a másikért használnák, akkor egy közös, európai emberhez méltó jövőnk lehetne. De ehhez mindenkinek le kell küzdenie a saját frusztrációit. Enélkül nem fog menni.

Valószínűleg nem fogjátok olvasni, kedves fenyegetőzők, de tudjátok: nagyon sajnálunk titeket. Tiszta szívből.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma