Kopogtató: contra spem spero

„…a balsorban is dalolni,
remélni, bár reményem elszökött.”
(Leszja Ukrajinka: Contra spem spero.
Fordította: Károlyi Amy)

Több mint 5 hónap home office után végre kiszabadultam otthonról. Munkanapnak és szeptember elsejének életemben nem örültem még ennyire. Ez volt a második első csengőm pedagógusként. Megkönnyebbülés volt látni ismét a munkatársaimat, akik – be kell, hogy valljam – rettenetesen hiányoztak. Hiányoztak a közös nevetések, a kisebb-nagyobb sikereink, de még a tanári gyűlések is. Jó érzéssel töltött el, amikor láttam, hogy az első napon mennyi gyerekünk jött iskolába. Hiányzott a mindennapjaimból a zsivaj, a folytonos szaladgálás.

Kis városunkban visszafogott volt az első csengő. Elmaradtak a nagyszabású, ünnepélyes tanévnyitók. Iskolánkban is csak az elsősöket köszöntöttük, akiknek igencsak különlegesre sikeredett az első szeptemberi napjuk. Fejcsóválva néztem a cikcakkba beállított kisdiákjainkat, akik szegények azt sem tudták, hogy mi ez az egész. Mi is zavarban voltunk, hiszen ilyenkor az udvarra kisorakozik az iskola apraja-nagyja, együtt énekeljük a himnuszokat, és teli torokból mondják el a lurkók az iskolaindulót. Ehelyett az amúgy is kényelmetlen agyonszabályozott szeptember elsejénket megkoronázta a rossz idő.

Fárasztó héten vagyunk túl. Visszaszokni az „offline” oktatásba nem egyszerű, maszkban közlekedni az iskolában még igencsak szokatlan. A gyerekeken is látom, hogy nehezen alkalmazkodnak. A szünetekben szaladnak felém, megölelnének, de kénytelen vagyok eltolni magamtól őket, mert most nem szabad. A tanáriban is elég fura megszokni a köpenyes-maszkos társaságot (vagyis saját magunkat). De bármilyen kényelmetlen a mostani helyzet, hálás vagyok érte, mert valamelyest visszaállt a régi rend, ha elég rendhagyóan is.

Az örömöm mégsem teljes. Küszöbön a második hullám, és félek. Félek, hogy újra a négy fal között töltöm a mindennapjaimat. Most megannyi szabály betartása mellett, de normális életvitelt folytatok. Mert most látom a kollégáimat, a diákokat, az oktatóimat, a hallgatótársaimat. Képes lennék szkafanderben is dolgozni, ha kell, csak otthon ne rekedjek.

Contra spem spero, avagy remény nélkül reménykedem, ahogyan azt Leszja Ukrajinka ukrán költőnő írta. Amikor tanultam az életrajzát, emlékszem, hogy mennyire sajnáltam őt, a tehetséges tollforgatót, aki betegeskedése miatt kényszerült karanténban tölteni élete nagy részét. Most én is megtapasztalhattam a bezártság mélységét, pedig én még beteg sem voltam. Kevesebb mind fél év után a második hullámnak még a gondolata is felkavar. Nem és nem, nem mehetek a négy fal közé, elég volt! – hajtogatom, de közben tudom, hogy ha jön egy rendelet, az ellen nincs mit tenni. Én mégis várom a csodát – „bár a reményem elszökött”. Mert más már nemigen segítene.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma