Kopogtató: egy hetem kórházban, avagy az egészségügyi reform szövődményei

Az elmúlt időszakban a sajtó az Ukrajnában lezajló egészségügyi reformtól volt hangos. Válasszunk háziorvost kötelező jelleggel, kössünk biztosítást a saját érdekünkben… Talán az ember bele sem mélyed ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozásába, amíg saját bőrén nem tapasztalja a reformok előnyét vagy leginkább hátrányát.

Első körben szeretném leszögezni: nem jó betegnek lenni. 2018. május 7-én orvoshoz fordultam, az Ungvári Városi Kórház 2. számú sebészeti osztályán kerestem fel egy neves szakembert. Problémámra egyetlen megoldást javasolt, a műtétet. A félelmen kívül sok egyéb gondolat fordult meg a fejemben. Műtétemre másnap, kedden került sor. Szép is lenne itt zárni soraimat azzal, hogy minden rendben zajlott, de… s itt jön a nagybetűs DE.

Ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak velem a betegfelvételi osztályon, kötelező jelleggel meg kellett kötnöm egy 1800 hrivnya értékű biztosítást. Magyarázatot is kaptam hozzá: minderre azért van szükség, mert nem ungvári lakos vagyok, de számos előnnyel jár a biztosítás megléte számomra. A többi között az, hogy a műtéthez szükséges eszközökhöz 500 hrivnya értékben hozzájárul a biztosító. A szükséges dolgokat pedig majd a sebészeti osztályon találjuk. Meg hát, ugye, a biztosítás az egészségügyi reform kötelező része. Gondoltam magamban, ha ez a rend, hát legyen. Zajlottak az események, biztosítós cédulámmal már osztályra is kerültem, EKG, belgyógyászati vizsgálat stb. megtörtént. Elfoglalván a kórtermem, fiatal rezidens orvos látogatott be hozzám, a képen látható „bevásárlólistát” nyújtván át a kezembe. Néztem a listát, s újra csak néztem. Szemeim a rezidensre szegeződtek: mégis mit áll a kórház a műtétemhez a biztosító számlájára? Jött is a gyors válasz: „amit nem kell megvennie, azt már kihúztuk a listáról”. Újra a listát néztem: nem kell megvennem a gumikesztyűt, a gézt és az infúzió adásához szükséges rendszert. Ne tévesszen meg senkit a sóoldat, melyet kihúztak a listáról, hisz helyette hozzáírtak egy Ringer-infúziót. Ennyit fedezne az 500 hrivnya? A bevásárlólista értéke összességében 1131 hrivnya 63 kopijka lett. Itt külön megjegyezném, hogy olyan országban élünk, ahol a kórházi gyógyszertárban nem kapható pl. sebészeti varróanyag. Kicsit megijedtem ám, hogy ugyan akkor mivel leszek összevarrva… A szükséges gyógyszereket több patikában sikerült csak beszerezni. Nyilván egy műtétre készülő beteg jobban örülne, ha a családtagja mellette lenne, és nem a környékbeli gyógyszertárakban keresné a „bevásárlólistára” felírt termékeket.

Ez a kormány által bevezetett és szerintük jól működő egészségügyi reform. Ahol a kórházban egy injekciós fecskendőt sem biztosítanak, pedig volt biztosításom. Hiába lobogtattam. Az ott dolgozóknak csak egy válasza volt, hogy nem ők tehetnek róla, ilyen a rendszer. A kórház nem kapja meg a szükséges eszközöket.

Ugorjunk tovább a történetben! Az Úr kegyelméből a műtét sikeres volt. A sebészeti osztályon műtét utáni fájdalomcsillapítóként Morfint adnak (morfintartalmú, a legerősebb fájdalomcsillapítók egyike). Én is megkaptam, és vártam a hatását. Vártam, vártam és csak vártam. A várt hatás azonban elmaradt. A fájdalmam nem csökkent, hiába vártam két órán át. Ezután kértem, hogy adják be az általam megvásárolt egyszerű fájdalomcsillapítót. Felvetődött a kérdés bennem: miért nincs hatása egy morfintartalmú gyógyszernek? Ottlétem alatt háromszor kaptam Morfint, sajnos, egyszer sem hatott. Az egyik szakorvossal beszélgetvén megtudtam, hogy nem csak a fájdalomcsillapítónak nincs hatása, de a műtét közben használt izomlazítónak sincs, ami, ugye, nagyban nehezíti, sok esetben ellehetetleníti a sebészek munkáját.

Végezetül keserű szájízzel csak azzal zárom írásom, hogy Ukrajnában az egészségügyi reformnak sokat kell még fejlődnie…. És sajnos nemcsak az egészségügyi rendszernek kell fejlődnie, hanem az egészségügyi dolgozóknak is nagymértékben kellene változniuk. Sokkal felelősségteljesebb hozzáállásra lenne szükség ahhoz, hogy a páciensek megfelelő, minőségi ellátást kapjanak. Mert bár magánemberként értem én azt, hogy kevés a fizetésük, melyet az állam kiutal számukra, de példának okáért: ha én pedagógusként bemegyek tanítani egy osztályba, akkor nem várok el érte hálapénzt, mert ez a munkám. A munkámat, a szakmámat pedig én választottam. Nem bűnhődhet a gyermek azért, mert az állam kevés fizetést ad nekem, ugyanúgy, ahogy a páciens sem bűnhődhet azért, mert az egészségügyi alkalmazott nem éri be a bérével. De talán lesz idő, amikor eljön a változás szele. Addig is jó egészséget kívánok minden kedves olvasónak!

Ui.: hálás köszönetem tolmácsolom mindazoknak, akik valóban hozzájárultak gyógyulásomhoz.

Bocskor Zita
Kárpátalja.ma