Idegen asztalokra hazai ízeket
Egyévesemmel a karomban ülök az ágyamon, hallgatom a légiriadót. A kicsi mellre tapadva hortyog tovább, meg se rezzen a fülsüketítő zajra. Volt ideje hozzászokni már az anyaméhben.
Amióta Kárpátalján is voltak „berepülések”, jobban fülelek a gépek, helikopterek zajára. Milyen hangja lehet egy rakétának? Megborzongok. Nem vagyok normális… Soha nem akarom megtudni a választ.
A telefon után nyúlok. Országos támadás indult. Csak ne legyen szükség vészleállásokra. Nyáron még elviselhetőek voltak az áramszünetek: a lekapcsolások előtt tudtam le a fürdetést, volt valami romantikája az esti sétáknak, a félhomályban altatásnak. A korai sötétedés, a hideg már kevésbé kecsegtet romantikus programokkal a régi kályhánk hiányában.
A házunkkal szemben lévő hangszóróból felcsendül a riadó végét jelző ária. A németjuhászaink kánonban kísérik a műremeket. A lányom zavartalanul durmol tovább. Én azt latolgatom, mikor tudunk legközelebb jönni, ha eltelik a hét. A férjem budapesti, kötik a teendői. A kicsi is magyar állampolgár. Védőnői látogatások, oltások, rutinvizsgálatok… nem egyszerű belőni az időpontokat. De legalább jöhetünk, együtt jöhetünk, ha időnk engedi.
Rengetegen vágyódnak haza, de nem léphetik át a határt biztonságban. Egy reggel arra ébredtek, hogy feje tetejére állt a világuk. Egy váltás ruhával (vagy anélkül) álltak a határsoron, és nem tudták, mihez kezdjenek az életükkel. Mikor térhetnek haza. Három napban reménykedtek. Három év lett belőle. És hol van még a vége?
Asszonyok hurcolkodnak batyuikkal ünnepnapokon, hétvégente, csempésznek idegen asztalokra hazai ízeket, mesélik az otthoni történéseket, ők intézik a férfimunkát, a hivatalos ügyeket, ők temetik el egyedül, férjük, fiuk támasza nélkül a megboldogult szeretteiket. Vagy ami még szörnyűbb: az otthon maradt, besorozott fiukat, férjüket. Drámának nem rossz, valóságnak fájdalmas és nehéz. Három éve tartó tömény gyomorideg, féltés és félelem.
Letargiámból mocorgó, csámcsogó porontyom menekít ki. Nyújtózik, teli szájjal vigyorog, próbál megszabadítani a kilógó hajszálaimtól. Egy szempillantás alatt tüntet el minden komor gondolatot. Teljességet érzek. Ő a legfontosabb.
Pallagi Marianna