Kopogtató: ideiglenes búcsú

Szerda este volt, amikor az utolsót leheltétek ezen a földön, s végleg kiköltöztetek a kis pokrócozott, szőnyegezett, függönyözött világotokból.
A virrasztásotokkor az időjárás is titeket siratott, és hatalmas széllökésekkel akarta felszárítani esőkönnyeit. A temetésre aztán összeszedte magát és ünneplőbe öltözött novemberben és januárban is. A napsugarak mintha mosolyogni akartak volna a megmerevedett testekre, behatolni a kisimult sárga bőr, a zárt szemek mögé… Vagy talán már ti mosolyogtatok ránk odafentről, hogy tompítsátok a fájdalmunkat.
Két nemzetiség, két eltérően tragikus, majd egymásba fonódó életút, melynek végül mi lettünk a csodái. A konok, bosszúálló, „könnyen síró”, bosszantó, de mindig szeretett és szerető csodái.
Köszönjük a gondoskodást. Köszönjük az imákat. A kemencében sült cipót, a kályhán melegített eperbefőttet, az erdei utakról szóló kísértettörténeteket, az ukrán leckéket és a nonstop hívható ingyenes lelkisegélyt.
Hiányoztok. Tudom, hogy könnyű a föld, s azt is, hogy mindig mellettem, de vannak napok, amikor belém mar a tekintethiány, a ráncos kezek érintésének emléke, és fáj, hogy az arcotok helyett csak a fejfátokat simogathatom. Persze nem kell aggódnotok, egy kicsivel azért minden csütörtök könnyebb. És különben is, egy szerda este úgyis újra találkozunk majd.

Szeretettel,

Marica

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma