Kopogtató: maradunk
Süt a nap. Nézem az eget az ablakon át. Meleg van, a frufrum alól lecsorog az izzadtság a halántékomon. Pörög a ventilátor, szürcsölöm a saját készítésű jegeskávémat. Mindjárt véget ér a munka. Két cikk között a nyári élményeimre gondolok. Arra, ahogy a Balatonon tomboltam. Megszólal a telefonomon a sziréna. A szokásos férfihang kétszer bemondja: figyelem, légiriadó! Pedig olyan szépen indult ez a délután…
Visszazökkenek a munkába. Megosztom, hogy légiriadó van. Nézem a térképet, már majdnem az egész ország vörös. Reménykedem abban, hogy véletlenül sem repül felénk semmilyen „ajándék”.
Telik az idő. Véget ér a légiriadó. Megosztom, majd elmegyek vásárolni. A bolti beszélgetésekből szavak ragadnak meg: Oroszország, Amerika, Magyarország, Kijev, fegyverek, Donbász, katonák… Olyan természetességgel beszélünk a faluban ezekről – két liter víz meg egy csomag rizs megvásárlása közben –, mint például a paradicsomlé befőzéséről. Életünk részévé vált a nagypolitika.
Hogy vagy? – kérdezik a nem kárpátaljai barátaim. Hát, voltam már jobban – válaszolom őszintén. Mert leamortizál az, hogy nem tudok tervezni. Pedig én mindig tervezek, ha nem is minden lépésemet, de legalább nagyléptékben megvan, hogy mit és hogyan fogok megvalósítani. Általában előre tudom, hogy egy-két éven belül mit akarok elérni. Most viszont az sem tudom, hogy holnap mire ébredek fel.
Februárban a háború híre az ágyamban ért. Nem akartam elhinni. Lezuhanyoztam, felöltöztem, elindultam a munkába. Reméltem, hogy nem igaz, amit olvasok. Pár órával később a bérlakásban összeszedtem néhány fontosabb holmimat, és hazamentem a szüleimhez. Azóta mintha bezártak volna egy hógömbbe, ahol nem hó hullik ránk, hanem szirénaszó. De legalább nem golyózápor…
Néha azt sem tudom, milyen nap van. A vasárnapi istentiszteletekből tudom, hogy megint eltelt egy hét. Idegörlő. Nem vagyok ezzel egyedül. Látom a környezetemet, hogy hogyan őszülnek az emberek. Mégis maradunk.
Miért maradsz itt? – kérdezik sokan. Miért, hová kellett volna mennem, hol lenne jó? Hol múlna el a fájdalom, amit minden nap húzok magammal? Nem tartom magam nagy hazafinak, egyszerűen szeretek itthon lenni. Nem csak a föld köt ide. Sokkal inkább a közösség. És pont ez a közösség tűnik el, halványodik körülöttem. De én nem tudok nem Kárpátalján élni, nem tudok nem kárpátaljai lenni.
Ha Magyarországon vagyok, azon kattogok, hogy mi van itthon. Pörgetem a híreket, a légiriadós térképet, és többször írok a hazaiaknak, mint amikor itthon vagyok. Olyan vagyok, mint egy, a házából kirakott kutya: keresem a helyemet. Ahogy kiállom a jó esetben csupán egyórás sort a határon, és végre hazaérkezem, megnyugszom. Majd kezdődik a bizonytalanság miatti aggódás, amit a munka és a hobbik se tudnak elnyomni örökké.
Azoknak sem túl rózsás a helyzetük, akik odakint vannak a hanyatló Nyugaton. Mind hazavágynak. A hosszúpénz se tudja a lelkeket begyógyítani. Hiszen azt is azért keresik, keresték, hogy itthon költsék el. Házra, családra.
Nehéz könnyek nélkül írni mindezt. Nem is sikerült. Fél év telt el, és nem látjuk azt a bizonyos fényt. Annyi vigaszom van, hogy én itthon vagyok. De meddig?
Legyen már vége. Nem kérek sokat, csak békét. Itt akarok élni, több millió polgártársammal együtt.
Nem kérek sokat, csak stabilitást. Itt akarjuk a jövőnket megalapozni.
Nem kérek sokat, csak emberséget. Itt akarunk maradni, ahol megszülettünk.
Mert mindenünk itt van. Múltunk, jelenünk, reményünk. Ezért maradtunk. Pedig tudjuk, hogy nehéz lesz. De sehol nem könnyű.
Amikor megszólal a telefonomon a hang, hogy vége a légiriadónak, mindig azt kívánom, bárcsak ez lett volna az utolsó. Aztán mégis megszólal. Újra és újra: figyelem, légiriadó!
Szabó Kata