Kopogtató: nyugaton a helyzet…
Rohamtempóban telnek a napok, sodródunk… azazhogy sodródnak. Én most kispadra ültettem magam, magunkért. Félig kívülállóként, lecsendesülten szemlélve az eddig megszokott környezetemet, elámít a felbolydulás, ami a mindennapjaim része volt.
Az erőltetett menet, a mókuskerék a háború előtti napokat idézi. Helyt kell állni a munkahelyünkön. Mellékállások után nézni, mert egy állás nem állás, ha a megélhetésről van szó… Még messze van a tél vége, de máris fogyóban a tüzelő, ennyivel nem vészeljük át a fűtési időszakot. Honnan kerítsük elő a tizen pluszezer hrivnyát egy autó fára? Miből fizessük ki a gázszámlát? Milyen nemlétező tartalékból szerezzük be a gyógyszereinket? Szóval igen, mellékállás után kell nézni… És még annyi minden okoz folyamatos fejtörést.
Két év. Hozzászoktunk az aktuális rosszhoz, a potenciális életveszélyhez. Nem volt még ennyire nehéz, nem volt még ilyen bizonytalan a megmaradásunk, ezért is telt hosszabb időbe az akklimatizálódás. De csak elértük, amit eddig is − megint beleszakadunk, beleszakadnak a megfeszített tempóba. Pedig két éve rájöttünk, átéltük, láttuk: semmibe nem érdemes beleszakadni (belehalni esetleg a szerelembe, de azon is jó fiatalon túlesni).
Nincs receptem arra, hogy mit és hogyan csinálhatnánk másként. Nem tudok és nem is akarok Coelho-i életbölcsességekkel vagdalkozni. Egyszerűen csak jelezném: aggódom. Két éve tart a háború, és ugyanabban a túlhajszolt, gondterhes őrületben vagyunk, mint a „boldog békeidőkben”. Azzal a szépséghibával, hogy féltjük a férjeinket, fiainkat, hogy hozzá kellett szoknunk a fokozott úti ellenőrzésekhez, a légiriadók zajához, jogaink korlátozásához. Ma még felháborodunk azon, hogy kérelmeznünk kell, hogy megművelhessük a földjeinket, ha a határ közelében élünk, de holnapra ezt is megszokjuk. Szinte észre sem vesszük, hogy egyre kevesebb a levegő körülöttünk.
Pallagi Marianna