Kopogtató: tízezer lépés Szolyváig

Közel harminc kilométert tett meg gyalog Munkácstól Szolyváig a sztálinizmus áldozatairól megemlékező magyar közösség november 16-án. Az emlékmenet résztvevői között fiatalok, középkorúak és idősek egyaránt voltak, köztük tanárok, munkások, diákok és nyugdíjasok. A látszólag nagy különbségek ellenére igenis sok közös volt bennük: kárpátaljai magyarokként együtt meneteltek a hetvenöt évvel ezelőtti magyar és német áldozatok emlékére.

„Követeljük a sztálinizmus áldozatainak rehabilitációját” – állt a menet élén vitt molinón, hiszen a többezer vértanúról és túlélőről, akiknek egyetlen „bűnük” a nemzetiségük volt. Az ígérgetések ellenére a mai napig nem mondta ki a nagyhatalom a fájó igazságot, hogy ártatlanul szenvedtek. Ezer és ezer apa, testvér, férj és gyermek halt meg az igazságtalan kollektív bűnösség nevében.

Mi, az unokák csupán annyit kérünk, hogy emlékükhöz ne tapadjon hazugság, és az ország, amelynek polgárai vagyunk, vállaljon szolidaritást velünk, az utódokkal szemben, mert nem csupán holodomor, holokauszt és Babij Jar súlytotta a mai Ukrajnában élő nemzeteket, hanem málenkij robot is. Fel kell vállalni, ki kell mondani immár hivatalosan is: egy tudatos emberirtás első fázisának cselekedetei voltak azok a bűnök, amiket a magyarokkal és németekkel szemben elkövettek 1944-ben.

Elgondolkodtatott az, hogy megannyi ember jött el és felvállalta a véleményét. Tízezer lépést tett meg egy kis csapat azért, hogy méltóságteljesen hajthasson fejet halottai felett. Senki sem símaszkban, ordítva, füstölve, az egyszerű lakosságot megfélemlítve haladt. Egyetlen kis hangfalról hallatszott néhány ismert magyar rockszám, a megemlékezők egymással beszélgettek, és amelyik településen áthaladtak, az érdeklődő helyieknek elmondták, hogy hová tartanak és miért.

Útközben eszembe jutottak azok a felvonulások, amelyeken egyesek kést szegeztek volna nekünk, magyaroknak a torkunkhoz, illetve szeparatizmussal és vandalizmussal vádoltak minket. Szerényen megjegyezném, hogy az ismert nacionalista szervezet tagjai az ország törvényeinek tiltása ellenére arcukat eltakarva, nem egyszer önkényuralmi jelképekkel tüntetettek – mindmáig büntetlenül.

Szégyen, hogy még mindig könyörögnünk kell azért, ami emberként megilletne minket és felmenőinket. Gyalázat, hogy egy magát civilizáltnak mondó vezetőség alapvető emberi jogot, a méltósághoz való jogot tiporja immár harmadik évtizede azzal, hogy üres fogadalmakkal és vállhúzogatásokkal válaszolnak egy ilyen sarkalatos kérdésre. Úgy vélem, kötelességünket teljesítő kisebbségi lakosokként ugyanazok a jogok illetnek meg minket, mint a többséget. A törvény előtt egyenlők vagyunk, illetve annak kellene lennünk.

Mi felvállaltuk magunkat, sőt, magasba emeltük településünk helységneveit, a sötétedéskor pedig fáklyákkal világítottuk meg utunkat és önmagunkat. Mi nem szégyelltük álláspontunkat, nem rejtettük el személyazonosságunkat, és mindenekelőtt: nem sértettünk törvényt. Mégis minket érnek évek óta európai néphez nem méltó megkülönböztetések és bántalmazások, minket akarnak szülőföldünkről elüldözni, mi vagyunk kikiáltva az állam elsőszámú ellenségeinek, és mi vagyunk azok, akikkel bármit megtehet bárki. Egyetlen „bűnünk” a magyarságunk lenne? Hiszen ez már nem a Szovjetunió…

Igazságot az ártatlanul elhurcolt magyaroknak és németeknek, de igazságot nekünk is, jelenkorban élőknek!

Szabó Kata
Kárpátalja.ma