Kopogtató: a mi 30 évünk

 Harminc évvel Ukrajna megszületése után immár a legfelsőbb tanács asztalán fekszik a nemzetiségi törvény tervezete, mely egy normális országban úgy szabályozná a nemzeti kisebbségek jogait, hogy azok/mi minél több joggal rendelkezzünk. Mint például a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek. Ám a tervezet nem éppen a jogbővítésekről, sokkal inkább a jogszűkítésekről szól, „pompásan” illeszkedve az évek óta zajló ukránosítási politikába. A tervezett törvény kapcsán pedig okkal tehetjük fel magunkban a kérdést: mit is adott országunk a nemzetiségeinek, köztük nekünk, kárpátaljai magyaroknak az eltelt emberöltő alatt?

Sajnálatos tény, de meg kell állapítanunk: az ukrán társadalom egy része át van itatva a nacionalizmussal. Sokan emlékezhetünk rá, hogy már a függetlenedés során megjelentek a szélsőséges mozgalmak. És bár az állami vezetés az eltelt harminc év nagy részében nem tolódott el nacionalista irányba, ám már a függetlenség kezdetén kaptunk egy nagy pofont országunk első elnökétől, Leonyid Kravcsuktól. Előbb – ugyancsak 1991. december 1-re – kiírta a népszavazást Kárpátalja autonómiája, valamint – a Beregszászi járásban – a Magyar Nemzetiségi Körzet kérdésében. Ám hiába volt érvényes mindkét referendum, hiába voksoltunk 78 százalékos szavazattöbbséggel megyénk autonómiájára, illetve 85 százalékos többséggel a Magyar Nemzetiségi Körzet megalakítására, Kravcsuk elnök úr nem méltóztatott figyelembe venni e két népszavazás eredményét, s az ukrán állami vezetés egy elegáns mozdulattal szőnyeg alá söpörte a referendumokat, fittyet hányva a kárpátaljai, valamint a beregszászi járási választópolgárok döntő többségének akaratára.

Ugyanakkor az is tény, hogy az ukrán–magyar alapszerződésbe belefoglalták, hogy jogunk van anyanyelvünk megkötések nélküli használatához, illetve az anyanyelvű oktatáshoz. Ukrajna Alkotmánya is biztosítja (ma viszont már csak biztosítaná) a nemzetiségek nyelvi és oktatási jogait, akárcsak az 1992-ben elfogadott nyelvtörvény, sőt nemzeti jelképeink szabad használatát is engedélyezte az államhatalom. Ám ezekben a „boldog békeidőkben” is volt részünk provokációkban. „Egy nyelv, egy nép, egy haza: Ukrajna!” – csicseregték egyes szélsőségesek már az 1990-es években egy beregszászi felvonulásukon. Letörték a beregszászi Petőfi-szobor karját, később festékkel öntötték le az emlékművet, akárcsak az ungvári párját. A KMKSZ-nek késhegyig menő harcot kellett vívnia a még viszonylag megengedőbb államvezetéssel szemben is a vereckei honfoglalási emlékmű megépítésének kérdésében. Miután mégis sikerült felállítani az emlékművet, Matl Péter életének eddigi főművét annyiszor gyalázták meg az ukrán nacionalisták, hogy felsorolni is nehéz. Tördelték, horogkeresztekkel meg kék-sárga stráfokkal „díszítették”, sőt ráfirkantották a nemzetrészünket fizikai létében fenyegető első szerelmeslevelüket is: „Ez itt Ukrajna. Halál a magyarokra.” Néhány szuper honfi keblében pedig akkorát lobbant a lángoló hazaszeretet, hogy tüzet fogott tőle az emlékmű. S bár a gyújtogatókat elfogta a rendőrség, a bíróság egy ejnye-bejnyével intézte el az ügyet…

A narancsos forradalom pedig citromot termett nekünk. Mint ismeretes, a 2004-es elnökválasztáson a KMKSZ a nyugatbarátságot mérsékelt nacionalizmussal fűszerező, független jelöltként induló Viktor Juscsenkót támogatta, az együttműködési szerződésbe pedig belefoglalták a magyar etnikai tömböt egy közigazgatási egységben összefogó Tisza-melléki járás tervének az elnökjelölt részéről való támogatását. Ám miután a jelöltből államfő lett, egyszeriben amnéziát kapott, és elfelejtette, mit is ígért. Nem kaptunk hát magyar járást, kaptunk viszont Vakarcsuk oktatási minisztert, aki taccsra akarta vinni a kárpátaljai magyar oktatási rendszert. És csak a kormány leváltása, Vakarcsuk menesztése mentette meg szépen kiépült oktatási hálózatunkat a nacionalista kalapácsok általi szétveréstől.

Hét éve viszont ismét „hadiállapotban” élünk. Se szeri, se száma a soviniszta provokációknak, fenyegetéseknek.  Ungváron „Késhegyre a magyarokkal!” jelszót skandálva kívántak jó éjszakát az ősi magyar város magyar lakóinak. A nacionalista oligarcha Petro Porosenko elnöksége alatt elfogadták az oktatási kasztrendszert bevezető, az oktatás terén Ukrajna polgárait 1., 2., 3. és 4. osztályú állampolgároknak minősítő, ukránosító oktatási törvényt és a hasonló szellemiségű nyelvtörvényt, melyekkel felrúgták az Alkotmányban és a magyar–ukrán alapszerződésben lefektetett nemzetiségi jogainkat. Gyújtogatók, robbantók intéztek támadást a KMKSZ székháza ellen. Vegzálások érték a szövetség több alapítványát, még mindig vegzálják az Egán Ede Gazdaságfejlesztési Központot, és súlyos vádakkal illetik dr. Brenzovics Lászlót, a KMKSZ elnökét. A nemzetiségi törvény tervezete pedig éppúgy kisebbségellenes, mint az oktatási és a nyelvtörvény, amiből jól látszik, hogy az elnöki tisztségben Porosenkót felváltó Volodimir Zelenszkij sem tér el az elődök irányvonalától. Tarasz Kreminy államnyelvvédelmi ombudsman pedig egyenesen Ukrajna elhagyására szólít fel mindenkit, akinek nem tetszik az ukránosító nyelvtörvény…

Jogállam-e hát a mai Ukrajna? – tehetjük fel ezek után a kérdést. Jogállam az az ország, ahol alaptalanul vegzálnak nemzetiségi szervezeteket, közszereplőket? Jogállam az az állam, ahol még az Alaptörvényt is felrúgják a totális ukránosítás végett? Jogállam az az ország, ahol jogszűkítő politika zajlik? Kimászik-e a gazdasági, demográfiai gödörből egy ország azáltal, hogy vezetése nemzetiségi elnyomásra pazarolja az időt és az energiát ahelyett, hogy a valóban fontos kérdésekkel, egy jól működő nemzetgazdaság felépítésével foglalkozna? A kérdésekre önként adódik a válasz…

      Lajos Mihály