Kopogtató: ünnepeltünk
Viszonylag elég világosan teltek az ünnepek Kárpátalján. A „nyugati” szenteste és karácsony első napján volt áram, szilveszterkor és újévkor szintén, bónuszként másodikát is megkaptuk, a „keleti” karácsony már nem volt ilyen szerencsés csillagzatú. Így teltek az ünnepek Kárpátalján.
Ez a karácsony különleges volt minden kárpátaljai számára. Egyrészt, rágtuk a körmünket, hogy lesz-e áram, vagy gyertyafény mellett ünnepeljük Krisztus urunk első eljövetelét. De persze ettől is fontosabb dolgok aggasztottak. Például az, hogy milyen lesz az szeretet ünnepe a szeretteink nagyrésze nélkül. Bevallom, a karácsony előtti napokban azt hittem, sírós szentestém lesz. Aztán, a riogatások, hogy sötétben fogunk kuksolni, az se dobott fel. Eljött 24-e. És csodák-csodája, volt áramunk! Az istentiszteleten a szokásos tömött sorok elmaradtak. Míg az utóbbi években az volt a szokás, hogy mindenki hazajön Kárpátaljára, addig idén az itthoniak közül mentek ki a távolmaradókhoz. Istentisztelet után odahaza megvacsoráztunk. A szokásos tízfős ünnepi vacsorát hárman költöttük el. Bár nem volt az igazi, mégis ünnepi hangulat volt, ami a helyzethez képest nagy dolog. Nem bánkódtunk, nem sopánkodtunk. Hálásak voltunk, hogy mi együtt tudtunk lenni, akik pedig nincsenek itthon, biztonságban vannak.
Persze, utána visszacsöppentünk az áramszünetekkel teli hétköznapokba. Aztán jött a Szilveszter. A barátaimmal 21 óra 36 perckor lefagytunk. A telefonjaink sztereóban visítottak fel: Povitrjáná trivohá, projgyity nájblizscse ukrittyá. Az asztal körül ülve másodpercekig csak bámultunk egymásra, hogy na most mi van. Éjfélkor kimentünk az udvarra, koccintani, és a Himnuszt énekelni. Az én ötletem volt. Úgy éreztem, ezt az évet úgy kell kezdeni, hogy Istentől kérjük a víg esztendőt, mert az a bizonyos balsors jócskán tépett eleget minket. A harangok zúgtak egyedül a levegőben. Soha nem hallottuk újévkor a harangokat a tűzijátékok és a petárdák durrogásától. Szinte isteni válasznak tetszett, felelet a Himnuszra. Nem sokra rá ismét megszólaltak a telefonjaink: véget ért a riasztás.
Visszagondolva, szinte hihetetlen, hogy nem a sötétben kellett énekelni a Csendes éjt és a Himnuszt. Számomra ez felért egy csodával.
Az ortodoxok már nem voltak olyan szerencsések, mint mi. Bár szinte minden pravoszláv karácsony hófehér, talán az idei ünnep hangulatát híven tükrözte a sár. A keleti rítusú testvéreink ünnepét áramszünetek zavarták meg. Bármilyen is volt az ünnep, Krisztus megszületett, valóban megszületett, és ezt nem vehette el semmi, se sötétség, se légiriadó.
Milyen lesz az idei év? Spoiler: nehéz. De meg kell tennünk azt, amit tudunk, és bízzunk abban, hogy Isten megóv minket. „Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg” – áll a Zsoltárokban. Nehéz a hitbe kapaszkodni, bízni most, amikor a ma is bizonytalan, nemhogy a holnap. De másban reménykedni nem lehet. Semmi sem állandó. Sōlus Christus.
Szabó Kata
Nyitókép: Kárpátalja.ma