Kopogtató: vérünkkel írt történelem
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke újra feltűrte ingujját és nekiveselkedett, hogy betartsa – ha megkésve is – választási ígéretét, és elhozza a hőn áhított békét Ukrajnába. Donald Trump 28 pontos béketerve nem könnyed esti olvasmány. Súlyos lemondásokat, kompromisszumot, elköteleződést foglal magába, ugyanakkor a harcok, az öldöklés befagyasztásának már-már utópisztikus lehetőségét is felvillantja.
Az Ukrajnában élők közül sokan meg sem nyitották a kiszivárogtatott dokumentumot. Akik bizakodtak Minszkben, Alaszkában, az esetleges budapesti békecsúcs megvalósításában, már nem mernek reménykedni. A bizakodásból túl sokszor józanította ki őket a légiriadó hangja, a rakéták süvítése, a robbanások moraja.
Óvatosan bánnak a reményekkel Kárpátalján is. Túlélő üzemmódban, a napi 10-12 órányi áramkimaradás őrületében, állandósult gyomoridegben már azt sem tudja az ember, miben reménykedhet. Egyszerűen csak azt érzi, hogy tarthatatlan, ami van, hogy már elfogyott minden levegő, és nem bírja tovább.
Hogy bírja-e tovább a hadviselést a recsegő, ropogó, több sebből vérző ország, az eddig kevéssé érdekelte a nagyhatalmi játékosokat. Nem nekik kell majd elszámolniuk a feldühödött védőkkel, akik megjárták a földi poklot, elveszítettek annyi mindent és mindenkit. Nem nekik kell a gyászolók szemébe nézniük, és nem ők fogják elsimítani a részben mesterségesen generált nemzetiségi ellentéteket, melyek félő, hogy ezután csattannak csak igazán a kárpátaljai magyarságon.
Velünk, vérünkből vett tintával írják a történelmet. Hogy sikerül-e a közeljövőben pontot tenni a háborús fejezet végére, napokon belül kiderülhet. Mindenesetre azt látjuk, érezzük (és elszenvedjük), hogy fogyóban a tinta. És nincs külön színe a nemzetiségnek.
Pallagi Marianna