Újabb 90 nap…
Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa ismét megszavazta a hadiállapot és az általános mozgósítás meghosszabbítását október 26-án, amely január 29-ig marad érvényben. A törvény október 31-én lép hatályba.
Újabb 90 nap… Már megszámolni sem tudom, hányszor mondtuk ki. Pár szó, amely a mindennapjaink részévé vált. Pár szó, amelyet megszoktunk. Amelyet már úgy mondunk, mint egy betanult verset. Meghalljuk, tudomásul vesszük, és megyünk tovább. Éljük tovább a mindennapjainkat, mintha ez így lenne rendjén.
De meddig még? Meddig mondjuk még, hogy újabb 90 nap?
Aztán történik valami, ami emlékeztet bennünket arra, hogy a háború nem csupán egy hír a sok közül. Hanem valóság. A mi valóságunk.
Nemrég haláleset rázta meg a családunkat.
Egy olyan veszteség, amelyet önmagában is nehéz elviselni. De a fájdalmat tovább tetézte valami, amire az ember nem gondolna, amíg egyszer csak szembe nem találja magát vele: nincs sírásó.
Ki temeti el halottunkat?
Telefonáltunk. Egyik embert hívtuk a másik után, egyik faluból a másikba próbáltunk segítséget kérni.
Az első telefonhívás. Sajnáljuk, nem tudunk segíteni. Nekünk is másik faluból kell sírásót hívnunk.
A második. Elnézést, a mi falunkban sincs már senki, aki vállalni tudná.
A harmadik. Nagyon sajnáljuk, a férfiak félnek.
A negyedik. Elnézést, de a mi falunkban is két temetés lesz, nem tudunk segíteni.
És újra tárcsáztunk. Újabb számokat kerestünk. Újabb remények, újabb elutasítások. Nem azért, mert senki sem akart segíteni. Hanem mert egyszerűen nem volt, aki segítsen. Nem maradt ember. Vagy aki maradt, az fél.
És ezt valahogy nehéz felfogni.
Mert a halál az élet része. Bármennyire fájdalmas is, tudjuk, hogy egyszer mindannyiunk útja véget ér. Azt is tudjuk, hogy a halottainkat utolsó útjukra kell kísérnünk. El kell búcsúznunk tőlük, el kell temetnünk őket, meg kell adnunk nekik a végtisztességet.
De mi történik akkor, amikor már ehhez sincs elegendő ember?
Amikor a gyászoló családnak nemcsak a veszteséggel kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy vajon ki segít majd eltemetni a szerettét? Amikor a búcsú pillanataiban telefonálgatni kell, embereket keresni, magyarázkodni és újra próbálkozni. Amikor a legnehezebb órákban még ez a teher is a vállunkra nehezedik.
Ki temeti el halottunkat?
A kérdés egyszerű. A válasz annál fájdalmasabb.
Szomorú tény, hogy a háború nemcsak azokat viszi el, akik a fronton harcolnak. Hanem azokat is, akik itthon maradtak. Akiknek a hiánya talán nem kerül be a hírekbe, akiknek a nevét nem olvassák fel a tudósításokban. De akik nélkül lassan a legelemibb dolgok is lehetetlenné válnak.
És közben újabb 90 nap.
Újabb 90 nap, amely alatt újabb családok gyászolnak majd. Újabb 90 nap, amely alatt valaki megint várja haza a szerettét. Valaki megint a telefont nézi, hátha érkezik egy üzenet. Valaki megint elindul dolgozni, valaki megint megpróbálja élni az életét, mert élni kell, akkor is, ha egyre nehezebb.
És mi megszoktuk. Legalábbis azt hisszük, hogy megszoktuk.
Valamelyik nap megkérdezte tőlem az egyik szomszéd, hogy vége lesz ennek valaha? Mit lehet mondani ilyenkor?
De vége lesz.
Mert hinni akarjuk, hogy minden rossz után jön valami jó. Hogy egyszer véget ér ez a végtelennek tűnő várakozás. Hogy egyszer megkondul a béke harangja, és többé nem mondjuk azt, hogy újabb 90 nap.
Nyitókép: AI
Mondik Márta