Legendák Kárpátalján: Kankó-vár legendája
Hűséges Olvasóink talán emlékeznek még rá, hogy múlt héten megállapítottuk: a nagyszőlősi Fekete-hegyhez számos legenda fűződik. Ezek közül eggyel meg is ismerkedtünk. Most ismét egy, a hegyhez kapcsolódó történetet hoztam napi érdekesség gyanánt.
A Fekete-hegy kiszögellésén áll a XIII. századi múlt ránk köszönő lenyomata. Nem más ez, mint az Ugocsa- vagy más néven Kankó-vár maradványa. Első írásos említése 1308-ból való, amikor is a Borsa-család tulajdonát képezte. Ahogy vidékünk számos hasonló építményét, úgy Kankó várát is kalandos és egyben hányattatott sors jellemzi: 1399-től a Perényi-család, majd, a XV. századtól ferences rendi szerzetesek birtokában volt. 1544-ben azonban Perényi Ferenc foglalta el, ám miután I. Ferdinánd királlyal szemben János Zsigmond erdélyi fejedelem oldalára állt, a király 1557-ben leromboltatta a hegyoldalban magasodó várat. Azóta sem építették újjá. Romjai oltalmazón magasodnak Nagyszőlős fölött.
Következzék hát a várhoz és balszerencsés múltjához kapcsolódó legenda.
„Volt egyszer Perényi Péternek egy Ilona nevű csudaszép lánya, aki szemefénye volt atyjának, s mint a fergeteg után tündöklő nap, beragyogta mogorva özvegy apjának életét.
A Fekete-hegy keleti részével szemben, túl a Tiszán emelkedett egy búzaasztag formájú dombon Nyalábvára, amely őslakuk volt. Abban az időben az ugocsai vár a ferencesek zárdája volt. Itt őrizték a hős Kapisztrán (Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) ferences-rendi szerzetes – a szerk.) ereklyéjét, amit az év gyakori részében közszemlére tettek ki, s búcsújárás alakult ki, amelyek még nemrég is divatoztak.
A zárda mellett a szerzeteseknek egy igen szép nagy templomuk is volt, ide tétettek ki az évenkénti búcsújáráskor Kapisztrán szent hamvai. Egy ilyen alkalommal Perényi Ilka is elment, bár ő református felekezethez tartozott, csak kíváncsi lett ő is a szent ereklyére. Még soha nem járt itt. Éppen akkor hozta haza apja egy gondos nevelőintézetből.
De áldozata is lett kíváncsiságának, mert nem Isten szent házában, hanem kéjenc gonoszok tanyájában találta magát, és el kellett fonnyadni ártatlansága liliomának.
A bárókisasszony este nem tért haza a szülői házba. Keresték mindenütt, de nem találták. Hiába ígért az elkeseredett báró gazdag jutalmat a nyomravezetőnek, mégsem került elő a lány.
Teltek a napok, hónapok, évek. Semmi hír nem érkezett felőle, pedig mindenkit kikérdeztek a környéken.
Egyszer egy öreg koldus tért be a kolostorba, leült imádkozni a padok közé, s ott a fáradtságtól elaludt. A kolostorban magas támlájú padok voltak, s a templomzáró szerzetes nem vette észre az öreget, ezért rázárta az ajtót.
Éjjel a koldus felébredt, de nem tudott kimenni a templomból. Nagy sötétség és csendesség volt körös-körül. S hirtelen valahonnan messziről, a mélyből elfojtott sírást hallott. Keresni kezdte a hang forrását, de nem találta. Gyertyát gyújtott. A sírás mintha az oltár alól jött volna. Tudta, hogy az oltár mögé csak a szerzetesek mehetnek, de ő mégis odalépett, megmozgatta, s mintha valami megcsikordult volna a lába alatt. Akkor vette észre, hogy az egyik kőlap mozog. Könnyedén elfordította a mélybe, ahol lépcsőket talált, amely egy föld alatti üreghez vezetett.
Itt talált rá egy síró lányra. Az öreg azonnal megismerte az eltűnt bárókisasszonyt, és kérlelni kezdte, hogy hagyja el vele együtt a börtönét, ő majd elvezeti az apjához. De a lány csak ráemelte könnyes, ártatlan szemét, s nem mozdult a helyéről, folytatta a szívbe markoló sírást.
Az öreg látta, hogy a lány beleőrült hosszú ideig tartó fogságába. Nem kérlelte hát tovább, hanem magára hagyta. Kimászott a rejtekhelyről, megigazította az elmozdított kőlapot, és elbújt a lócák között.
Reggel, amikor a szerzetesek kinyitották a templomot, és érkezni kezdtek a hívek, az öreg kiosont, s egyenesen a báróhoz szaladt. Elmesélte neki éjszakai kalandját.
A szerzetesek álszentül mindent tagadtak, nem akartak tudni semmiféle rejtekhelyről. Megátkozták a bárót, amiért meg akarta szentségteleníteni a templomot, még a kereszttel is útját állták, amikor az a rejtekhely bejáratát kereste. A báró azonban megtalálta a titkos lejáratot és a föld alatti üregben a lányát. A szegény lány nem ismerte meg még az apját sem.
A báró mindent megtett, hogy meggyógyítsa a lányát, de hiába hozták hozzá a legjobb orvosokat, a szerencsétlen kisasszony kiszabadulása után nemsokára meghalt.
A megyékkel bíró hatalmas várúr, a bőszült atya haragjában földig rombolta a kolostort. A szennyes lelkű férfiakat a Vérfok nevű magas falról buckáztatta le a szédítő mélységbe, másokat meg égő tűzbe löketett haragjában.
Nem gondolta, hogy emiatt határtalan hatalmát s még a vallását is kénytelen lesz elhagyni, hogy a fej- és jószágvesztést elkerülje. Le kellett neki raknia a városban egy új kolostor alapjait, s egyszersmind alapítvánnyal ellátni.
A kolostor még a mai időben sincs befejezve, csak az alapok állnak. A rom fölé egy kis kápolnát építettek, ahová a nagyszőlősi nép Szentháromság vasárnapján búcsúra jár, s ott buzgó lélekkel énekel és imádkozik minden évben.”
(A legenda megtalálható a www.karpatinfo.net weboldalon.)
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma