Legendák Kárpátalján: Szépasszony dombja

Ha Tiszaújlak irányából indulunk Beregszász felé, közvetlenül a város előtt kanyargós, macskaköves, kicsit a régmúlt időket idéző kis falun halad át utunk. E település a hegyektől ölelt, csendes Nagymuzsaly.
Valóságos kincsesbánya ez a kis falu, mégpedig szó szerint: a település felé nyúló beregszászi Nagy-hegy mélye ugyanis aranyat rejt. Híres bortermő vidék, s a falu fölött magasodó hegyekre emellett szépen gondozott gyümölcsösök nyúlnak fel. Nyaranta a házak előtt hokedlikre kipakolva csalogat a vidék büszkesége, a mosolygós, lédús barack, megállásra csábítva a Nagymuzsalyon keresztülutazókat (ha alkalmuk nyílik rá, ne sajnálják azt a néhány hrivnyát, megéri a kóstoló az ízletes gyümölcsből!). S hogy sorozatunkban is helyt kapott e vidék, annak az az oka, hogy a Muzsaly és Nagybakta határában álló Szépasszony-dombjához érdekes történet kapcsolódik, melyből nemcsak a domb keletkezésének s nevének eredetére, de a Vérke folyó elnevezésének történetére is fény derül. Lássuk hát!

„Élt ezen a tájon egy gróf Dobos nevű főnemesi család, s volt annak egy Ilka nevű lánya, aki éppen akkor lépett a kétszer nyolc tavaszába, a legszebb korba: tizenhat éves lett. Szép volt Ilka, megannyi szép hölgy királynéja. Aki csak látta, mindenki magasztalta, az egyszerű köznép meg egyenesen szép tündérnek nevezte.
De nemcsak a külseje volt szép, hanem a lelke is nyájas és ártatlan. Boldog volt, aki a közelében lehetett. Különösen egy-egy ifjú levente legeltette rajta szívesen a szemét. Egy nap jókedvében, meg azért is, hogy örömet szerezzen a lányának, gróf Dobos így szólt:
– Készülj, Ilkám! Jövő héten, Szent Mihály napján búcsúra megyünk Lampertházára.
Beregszászt abban az időben még Lampertházának hívták, mert majd ezt a későbbi nevét egy pásztoremberről kapta.
A szatmári főispán, Mike derék fia, Bálint gróf Dobos udvarában szolgált. Ezeket hallva, így fordult az urához:
– Édes bátyám, ha engeded, én is elmegyek veletek. Talán még az is meglehet, hogy Ilkával teljes búcsút nyerhetek.
A gróf természetesen örömmel beleegyezett, hisz igen kedvelte a vitézt.
Elközelgett Mihály napja. Dobos szép Ilkájával és hozzá illő pompával felkészült, s útnak indult. Bálint is felszökkent büszkén szép barna ménjére. A társaság még aznap beért Lampertházára.
Szent Mihály napjára virradóan meghúzták a harangokat, hogy a hívek felkészülhessenek a búcsúra. Már a mise előtt tele volt Dobos szállása. Ment a sok deli ifjú legény, hogy a csodálatos szép lányt lássa. Boldog volt, aki vele csak egy pár szót is válthatott, de a legboldogabbnak mégis Bálint érezte magát, mert a leány reá pazarolta a legszebb pillantásokat.
Amikor a harangok harmadszor utolsót kondultak, mindenki letérdelt, hogy imádkozzék. Ilka is térdre ereszkedett. Angyalnak hitte, aki látta buzgóságát, szelíd arcát, tiszta ártatlanságát. Bevetődött a templomba Kankó, egy vár harambasája és háromszáz vérszomjas haramiának a vezére. Lampertházán járt, betért hát az imádkozók közé, és mivel le volt bocsájtva sisakjának a rostélya, senki nem ismerte meg. Meglátta Ilkát, a szép angyalt, s azonnal feltette magában, ha törik, ha szakad, Ilkát elhurcolja várába, ha szép szerint nem lehet, megszerzi fegyveresen, akár még élete árán is. Vége lett a búcsúnak. Délután tusára készült a sok levente. Megtudta ezt Kankó, és azt is, hogy a szép Ilka szintén ott lesz a viadalon. Farkas szívét ártatlan bárányéra cserélte. Mint mások, ő is beállt a vívni szándékozók sorába, s páncélosan fekete sisakjában elvegyült közöttük.
Ilka a hölgyek társaságában volt, s kezében egy koszorút tartott, akárcsak a többi lány, hogy majd odaadják egy-egy győztes vitéznek.
Megkezdődött a viadal. Két vitéz vágtatott ki a seregből. Dárdát szegezve rohantak egymásnak, hogy kivesse egyike a másikát a nyeregből. Ha ez elsőre nem sikerült, újból összecsaptak, míg a gyengébb a földre nem került vagy ki nem esett a dárda a kezéből. Beregszász határában Szabadmező volt a neve a helynek, ahol az ilyen tornákat tartották.
Már több pár is összemérte az erejét, amikor Bálintra került a sor, akivel a fekete sisakos páncélos vad Kankó fogott kezet, mert közben észrevette, hogy Ilkának Bálint kedvesebb, mint a többi vitéz, s azt gondolta, ezt legyőzni lesz igazán dicső tett.
Szorult kebellel állt Ilka, remény és kétségbeesés között figyelte a viadalt, tartotta kezében a koszorút, amelyet Bálintjának kötözött. Csendes fohász szállt el ajkairól, szerelmes szíve egyre hevesebben dobogott, alélt lelke csendesen sóhajtozott: „Teljék be dicsősége Mike egy fiának”. Összecsapott a két lovag, csattant a dárda és a pajzs. Bálint és a lova egy pillanatra megingott a rettenetes ütéstől. Kankó, az ismeretlen zsivány már kezében érezte Ilka koszorúját. Reménye azonban hamarosan szertefoszlott. Bálint, amint megérezte ellenfele roppant erejét, amennyire csak bírta, összeszedte magát, s teljes erejéből úgy rontott az ellenfelére, hogy kiverte a dárdát annak a kezéből. Ezzel vége is lett köztük a tusának. Kankó vesztesen, megszégyenülve sarkantyúba kapta a lovát, s bosszút forralva elvágtatott. Megfogadta magában, hogy ezt a kurta napot halmozva visszaadja, bár vesszen el haramiáinak apraja vagy nagyja.
Bálint boldogan vette át a győztesnek járó koszorút. Örült Ilka is szívből, hogy az egy ilyen derék daliáé lett. Még egy ideig csatáztak egymással a vitézek, majd pedig egy másik mezőn lovaikkal versenyeztek. Egészen Búcsúig vágtattak, majd onnan visszatértek. Az első pályadíjat egy tarpai legény vasderes paripája, a másodikat Bálint arab fajta barnája nyerte. Gróf Dobos adta át nem kis büszkeséggel mindkettőnek a jutalmat.
A gróf és családja csak másnap készült haza. Úgy döntöttek, hogy a Tiszáig elkíséri őket néhány vitéz.
Kankó, ahogy a Szabadmezőről elvágtatott epés gyomorral, hol bosszútól lángoló, hol a szégyentől sápadó ábrázattal repült tova lován sasfészke felé, ahol már várt rá Nyaláb pajtása. A tűz szikrázott két szeméből, és dühös tekintete mutatta, hogy most valóban szörnyű baj érhette.
– Meggyalázott, becstelenné lett a mai naptól az életem! Képzeld el ezt a borzasztó, átkozott mai napot! Egy kölyök ma délután a tusán velem összecsapott. Ezer mennykő, minden ördög, te már ismersz engem, hogy eddig még senki le nem győzött, de ez a rossz fattyú kiütötte a dárdát a kezemből. Vér csepegett tán mérgemben – hidd el – akkor a szememből! Ez már mind megesett, hanem most vagy soha többé nem, dúlt szívem haragját, bosszúmnak mérgét ki kell öntenem! A Tiszától jöttem, láttam, hogy a csarodai úton apja mellett ült a gyönyörű amazon. A kölyök meg vagy húsz éhen holt katonával kísérte őket. Őkelmét és a kísérőket a pokolba kell küldeni, de azt a kedves teremtést meg nem szabad érinteni! Csak majd én magam leszek az őrzője, gondviselője. Holnap éjjelre ide vele, legyen a Kankó nője!
Nyaláb harminc válogatott legénnyel Csaroda felé nyomult. A hajnal pirulni kezdett, Kankó meg Lampertházára érkezett, s az egyik orgazdája házában pálinkázott. Még akkor is gyötörte a rajta esett gyalázat. Hogy terve jobban sikerüljön, egy vándor barát csuháját öltötte magára. Orgazdája adott neki egy zarándokköpönyeget, egy vándorbotot, egy ócska, kopott barna süveget. Ezt magára öltötte, vendéghajat, szakállat ragasztott, s így, csalárd zarándok képében indult szembe magával a halállal.
Bebotorkált gróf Dobos szállására a pitvarba, s alamizsnára várakozott. Amint Bálint meglátta, alamizsnát nyújtott neki s megkérdezte, hogy honnét való, és merre járt mostanában.
– Édes úrfi – szól Kankó reszkető hangon –, nyomorult, bús életem remény és vigasztalás nélkül tengetem. Hogy mi kínoz, az úrfinak én azt el nem mondhatom. Elég az hozzá, hogy a Szentföldre vitt az ostoba indulatom. Mostan onnan jövök, de alig-alig húzom már a lábaimat. Ah, de csábító hibámat még most sem tudom megvetni!
– Szegény ember, hát hol lakik? – kérdezi Ilka, aki bentről hallotta a beszédet. – Igen sokat járhatott! – De amint kitekintett az ablakon, s meglátta az izmos Kankót, kételkedni kezdett szavaiban: „Vajon nem fillent-e? Hogy hordhat egy ilyen ember mankót? A sok járás-kelés a testet elapasztja. Ennek meg, né, milyen tüzes, pirospozsgás az ábrázatja”.
– Biztosan a melegségtől van – szól közbe a gróf.
– De atyámuram, azok a villogó szemek milyen vizslák!
– Hidd el, Ilkám, a te szemeid csalatnak.
Kankó közben Bálint szavaiból megértette, hogy a gróf tüstént indul, amint a szálláson az ebédjét elköltötte. Ő is visszatért gyorsan orgazdájához. Lángolt a két szeme, méreggel telt el újra gonosz vére. Lehányta magáról a barátgúnyáját, előhozta s megnyergelte vasderes paripáját. Felült rá, és egyenesen a Megállj felé vágtatott, ahol találkozót beszéltek meg Nyalábbal. Szinte habzott alatta a futástól a szegény pára. Mire megérkezett, már várták Nyaláb vitézei.
Közéjük lépett, s keményen így kiáltott:
– Kedves bajtársak! Ismerem elszánt, hű lelketek, az egész világ csudálja majd vitézségteket. Kedves Nyaláb, lelkem másik fele! Veled élek, veled halok, ez a dolgok veleje! Mi a máséra rászoktunk. Vagy győzelem, vagy halál! Vagy az egyik, vagy a másik ránk talál! Gróf Dobos ma ezen az úton, itt az Égresen keresztül jön kevés kísérővel. Mi gyorsan rajtuk csapunk, hisz a bátor elszántsághoz mi már úgyis hozzászoktunk, s nem riadunk meg egy kis embermészárlástól. Egy lányka lesz velük, annak viszont kedvezzetek. A többi kincs, rablott jószág legyen a tietek. Aki gyáván megszalad, azt az én dárdám vagy kardom vasa küldi a pokolba, különben ne legyen a nevem harambasa. Nesztek, foglalóul a présből egy-egy máriás, fogjátok! Most az út mentén az Égresben kétfelől lesben állunk, s ha jelszót adok, mindnyájan kirohanunk rájuk.
Estefelé járt már az idő, amint a gróf családja és kísérete a Csaroda vizét átlábalta. Jándnál szándékoztak átkelni a Tiszán. Odáig kísérték volna a leventék az utazókat. Szörnyen ellepte a zsivány abban az időben a környéket. Nagy híre volt Kankó és Nyaláb vezér zsiványcsordájának. Nem volt tanácsos magánosan utazni. Ezért kísérte hát a csapat a grófot.
Mielőtt a Tiszához értek volna, keresztül kellett menniük az Égresen, ahol Kankó és zsiványai álltak lesben. Alig tettek pár lépést, a zsiványok máris rájuk rontottak.
– Rajta! Öld! Vágd!
Maga Kankó a sötétben félreosont. A gróf és a kísérő vitézek kardra kaptak, és csakhamar négy zsivány harapott a fűbe. Bálint Nyalábbal csapott össze, s bár annak baltája megsértette kezét, de a haramiavezért mégis derekasan megvagdalta. Ilka a veszélyt látva ájultan csuklott össze a szekérben. Kankó hirtelen előugrott rejtekéből, kiemelte a lányt a kocsiból, s már majdnem a lovára kapta, amikor Bálint bőszen odaugratott és rákiáltott:
– Ereszd el! Különben szívedet tüstént általverem!
Ilka feleszmélve sikoltott. Bálint sem volt rest, akkorát sújtott kardjával Kankó karjára, hogy az nyomban eleresztette a lányt. Derekasan aprították a kísérő leventék is a zsiványokat, akik hamarosan a víznek vették útjukat. Ők sem tétováztak, hanem gyorsan tovább indultak. Egy meghalt katonájukat magukkal vive Jándra érkeztek. Eltemették a halottat a Tisza partján, s elváltak egymástól. A grófék átkeltek a Tiszán, a kísérők meg visszafordultak.
Csendesen élt gróf Dobos egy ideig szép dobosi várában Ilka és Bálint társaságában. Szinte már családtagnak tekintették a fiút, amióta Ilkát Kankó kezei közül kiszabadította. Ilka bátrabban járt-kelt társaságában, tréfálkozott vele, de összeszorult a lelke mindjárt, ha Bálint nem volt mellette. Meg is esküdtek titkon egymásnak, hogy soha el nem válnak.
Egy ízben, amikor a várkertben hármasban sétáltak, így szól a gróf nagy komolyan Ilka Bálintjához:
– Bálint fiam! Ma kaptam atyádtól levelet. Azt írja, hogy küldjelek haza hozzá. Siess, mert ő már öreg és beteges, s az öregembernek maholnap készül a sírja. Azt szeretné, hogy még addig megházasodj, amíg ő él, és légy te a főispán Szatmáron, foglald el a székét. Kinézett számodra már egy szép leánykát is, az ispánságod felől is kész a legfelső határozat. Szándékodban én mindig támogattalak, de ezek szerint házamtól most már búcsút kell venned.
– És te, Ilkám, jó leányom, ha atyádat igazán szereted, tudom, hogy akaratom ellen nem szegülsz. A derék Baktay Vince szüleivel kötött egyezségünk szerint vele fogsz a jövő héten kezet.
Persze, mindezt csak akkor találta ki a gróf, mert észrevette ő már régen a két ifjú egymás iránti szerelmét, csupán próbára akarta őket tenni.
– Most te, Bálint, tehát szépen hazamégy, majd húshagyó hétfőre eljössz hozzánk menyegzőre.
Mint mikor a mennykő lecsap egy ház sarkába, s lakói bálvánnyá változnak, úgy megrémült egyszerre a két szerelmes. Térdre hulltak a gróf előtt, s amint szólni tudtak a csapások fergetegétől, így könyörögtek:
– Atyám, bátyám, inkább ölj meg bennünket, de ne szakítsd szét a szívünket. Egy érzés, egy lélek lakozik már örökre a mi keblünkben. Mint jó atya, ne ellenkezz velünk, hanem inkább add ránk áldásodat, és mi is áldani fogjuk még sírodban is haló poraidat!
A gróf szíve sem volt kőből, megesett az ártatlan szerelmeseken.
– Keljetek fel – mondta –, s várjatok egy keveset, mert Bálint apja tényleg írt a fia házasságával kapcsolatban.
Bement a házba a levélért, s amint visszatért, átadta Mike levelét fiának, Bálintnak.
– Itt van, olvasd atyád akaratát!
Bálint, mint engedelmes, jó fiú, aki atyja akaratát és szavát soha nem kárhoztatta, mindig tiszteletben tartotta, remegő kezében tartva gyorsan átfutotta a levelet.
Ilka, míg a fiú olvasott, könnyektől fátyolos szemeivel várakozóan Bálint arcát figyelte. Közben úgy érezte magát, mintha a vérpadon állna, s most olvasnák fel előtte a kegyelemlevelet.
– Édesatyám! – kiáltott fel Bálint, és Ilkát forrón átkarolta. – Te az enyém, én a tied!
– Ah, kedveseim – mondta a gróf –, én csupán az érzéseiteket akartam próbára tenni, hisz láttam egymás iránti hűségeteket. Látom fiam, te Ilkámat tiszta szívből szereted, s mind szereteted, mind rangod megegyezik a miénkkel.
Azonfelül neked köszönhetjük Ilkámmal még az életünket is. Legyetek hát egymáséi, és tegyétek boldoggá öreg napjaimat!
Megpecsételték hűségüket, hatalmas lakodalmat csaptak.
Bálint kedves Ilkáját saját várába röpítette, s boldogan éldegéltek az igaz szerelem forró ölében.
De semmi nincs úgy és nem is lesz, hogy ne változnék. Változik az élet, változik a boldogság, mert a sors csapásaitól nem véd meg sem fegyver, sem pajzs. Azonban el van fedve szemünk elől a jövendő tükre, s nem láthatjuk meg, mi van a lepel alatt.
Amióta Bálint Ilkáját várába vitte, gróf Dobos egyedül élt szomorú magányában. Endre király seregében szolgált fia, György, aki követte a nagy királyt a Szentföldre. Az uralkodó igen szerette és megbecsülte a bátor vitézt, mert kardja előtt nem állhatott meg a pogányság. Félév is eltelt már, hogy Ilka kontyot tett fejére, amikor híre futott, hogy hazatérnek a Szentföldről a magyar seregek.
Amint Endre király visszatért hazájába, vele együtt az áldás, a jó rend és a béke költözött országunkba. Megígérte a szentséges atyának, hogy itthon is terjesztője lesz a szent vallásnak, s megtéríti Drákot, a vad oláh herceget még akkor is, ha ellene sereget kell vinnie.
Drák, a pogány herceg és népe Máramaroson lakott, amelynek magas bércei eddig nem láttak erőszakot. Endre nem oszlatta fel seregét, hanem ide parancsolta 80 ezer legényét. Ott szállt táborba, azon a kellemes síkon, amely Borzsova, Vári, Badaló és Gecse közt terült el. Két nap múlva Drák herceghez követeket küldött, s arra kérte, hagyja el pogány hitét és vegye fel a keresztet. Míg Endre követei Máramarosban jártak, vitézei közül, akik e vidékről származtak, sokan szabadságot kértek.
Hazatérhetett apja házához az ifjú Dobos gróf is, és vele együtt rándultak el Ilkához a Szamos mellékére. Majd Bálint és Ilka kísérte vissza az ifjút Beregbe, Endre táborába. György bemutatta egyetlen nővérét a királynak. A király megcsodálta szépségét, és szívesen vette tisztelgését. Meghagyta Györgynek, hogy míg seregével itt táborozik, testvérét, Ilkát haza ne bocsássa, biztosítja, hogy itt nem fog unatkozni.
Bálint tehát kedves feleségével a közeli Baktán szállt meg Baktay Barnabás házában, hogy ne legyenek távol a király főhadiszállásától.
A zsivány Kankó dúlt, fosztott, rettegésben tartotta e tájat. Híre eljutott Endre királyhoz is. Miután megértette, hogy Kankó és Nyaláb mennyi siralmat okozott, ellenük nem kis csapattal az ifjú György grófot rendelte olyan paranccsal, hogy pusztítsák el Kankó fészkét, verjék szét vad csordáját, s mentsék meg tőlük e vidéket.
Kémei által meghallotta ezt Kankó, vak dühében összesípolta az egész zsiványhadat, otthagyta fészkét s ellepte a környék erdős táját. Tudomására jutott az is, hogy Bálint Ilkájával Baktán van megszállva. Feltette magában, hogy majd rájuk ront csordájával. Meg is valósította volna szándékát, ha György gróf egy elfogott zsiványtól meg nem értette volna titkos célját. Úgy rendelkezett hát, hogy serege Bakta határában rontson rá a zsiványokra. De Kankó ravasz volt, nem a síkság felől közelítette meg a helységet, hanem a Kishegy felől. Átgázolt a folyón ott, ahol Baktát a legközelebb vélte, és felgyújtotta a falu legszélső házát. A nép odacsődült, s míg a tüzet oltotta, ő addig Baktay Barnabás házára támadt. Berontott a házba és mindenkit megölt dühös tigris módjára. Baktay és Bálint szintén a tűznél volt, szerencséjükre, mert most kiömlött volna mindkettőjük vére. A zsiványok hamarjában kikutatták a ház kincseit. Megragadták és megkötözték Ilkát, majd az ájult asszonyt Kankó maga elé emelte a nyeregbe.
A gaz zsiványok ezután az erdőn keresztül ügetve igyekeztek elérni a Korongerdőnél lévő hidat, nem is sejtvén, hogy György katonáival ott ellenük lesben áll. Amikor a vitézek észrevették a közeledő zsiványokat, minden oldalról körülvették őket. Amint Kankó ezt észrevette, kölykevesztett oroszlánként nekivágott a kordonnak. A katonák úgy aprították a zsiványokat, ahogy nekik tetszett. Vérük és lovaik vére belefolyt a közeli patakba, és pirosra festette a habokat. Ezért lett Vérke a neve a pataknak. Kankó vágtatott már csak egyedül szép prédájával, az ájult Ilkával. Nem győzte csodálni még ekkor sem az alélt hölgy szépségét. De sem a jóhoz, sem a széphez nincs érzéke a gonosznak. Amikor látta, hogy a szép Ilka semmiképpen nem lehet az övé, levetkőzve minden emberi érzését, az asszony szívébe verte tőrét és ledobta a lováról. Mozdulatlanul, önvérében heverve feküdt a porban, amikor a Kankót üldöző György meglátta testvérét. Megtorpant kővé meredve, csak a feje szédült a fájdalmas bódulattól. A zsiványokat üldöző legények is megtorpantak egy pillanatra, sajnálattal tekintettek az elhervadt szépségre. Kankó pedig kihasználta a pillanatnyi döbbenetet, átvágta magát a kordonon, s mint a szélvész, úgy repülte át a síkságot gyors paripájával. Utána eredtek többen is György vitézei közül, de utol nem érhették. Utolérte viszont a sors büntetése. Amint vágtatott és a búcsúi erdőnél lovával beleugratott a folyóba, a víz nyomban elnyelte. Véresen felbukott még három ízben a felszínre, de aztán végérvényesen elnyelték lovastul a habok. Azóta nevezik ezt a helyet Lóhalálnak, a vizet pedig Basa vizének.
Endre király hallva szegény Ilka szerencsétlenségének a hírét, a baleset helyére sietett, s amikor látta a ledőlt szép virágbokrot, amelyhez hasonlót keveset lát a világ, elfogódottan bús könnyeket hullatott a szép tetemre. Jött gróf Dobos és Bálint is a nagy bánattól elszorult kebellel, ájultan roskadtak a rideg holttestre. Nem lehet azt a keserűséget és fájdalmat leírni, amit ilyenkor egy embernek ki kell bírni.
Endre király parancsára sírját azon a helyen ásták meg, ahol drága életétől megfosztották. A király parancsot adott ki minden katonájának, hogy a tündérszép asszony nevének örök emlékezetéül egy-egy süveg földet töltsön mindegyik a sírhalmon felül. A sír halmozódott, emelkedett, míg belőle a máig fennálló Szépasszony-dombja lett.
Időközben a Drákhoz küldött követek is megtértek jó hírrel, mert kedvesek voltak Drák számára a király üzenetei.
Endre maga is felment Ugocsába. A róla elnevezett Királyházán szállt meg. Innen látta Kankó és Nyaláb haramiák várait, amelyeket fáradságaiért Dobos Györgynek adományozott. Később Zsigmond király néhány faluval egészítette ki, majd a Perényiek alkották szép birtokká.
A szerencsétlenség után Bálint eltűnt örökre. Később, akik látták, azt a hírt keltették felőle, hogy a nagyberegi erdőben remete lett belőle. A remeteségének helyén később egy helység keletkezett, s ez a falu róla kapta a Remete nevet. Úgy tudják a régiek, bár már sok század telt el azóta, hogy az összehordott domb tetején a ciprusfák közt hajdan egy kereszt állott. Sokszor láttak ott egy remetét térdelni, a bús holdvilágnál a kereszt előtt imádkozni, míg egyszer szegényt ott halva találták, s kedves helyén, a dombtetőn, a kereszt tövébe eltemették”.
(A legenda megtalálható Zubánics László: Tájba írt történelem című könyvében)