Legendák Kárpátalján: Tiszaborkút története

E heti „hősünk” Tiszaborkút, a Rahói járásban elterülő, ruszinok lakta kis falu.
Tiszaborkút egyike azon kicsiny településeknek, melyeknek a Kárpátok, s Kárpátalja a varázslatos hangulatát köszönheti. Ha csendre, békére, nyugalomra vágyik az ember, valószínűleg itt jó helyen jár. Mindehhez pedig páratlan szépségű környezet társul, a falu ugyanis a Hoverla égbe nyújtózó csúcsától nem messze, a Fekete-Tisza völgyében terül el. Sűrű fenyvesek, bükk- és kőriserdők borította hegyek veszik körbe, vidéke kirándulni csábít. Neve, a szépen hangzó Tiszaborkút jódos-savas és savanyú gyógyvize után lett sajátja (borkút: ásványvíz, savanyúvíz – a szerk.). S annak is érdemes ellátogatnia ide, aki a szerelmet keresi, a néphit szerint ugyanis Tiszaborkút a „szerelem kivirágzásának helye”. Hogy miért, arra választ adhat az alábbi történet:

„A mesebeli szépségű völgy első lakosai a hágón túlról ideszökött jobbágyok voltak, akik – hogy megszabaduljanak az uraságoktól –, ezen a sűrű erdő övezte helyen telepedtek le. Így történt, hogy réges-régen egy asszony szökött Galíciából ide, a Fekete-Tisza völgyébe két gyönyörű szép lányával egy gonosz uraság elől. Eleinte egy hegyi szekérút mentén vándoroltak. Hosszú és fárasztó út után elértek egy nagy követ és leültek megpihenni. Azt beszélik, hogy azóta minden magányos lánynak, aki kezével megérinti azt a követ, szerencséje lesz a szerelemben, ha nem is azonnal, de az év folyamán bizonyosan.
Mikor a szökevények leereszkedtek a folyóvízhez, az asszony észrevette, hogy két lázadó legény közeledik hozzájuk. A találkozás első pillanatában szerelem szövődött a szépséges lányok és a legények között. A fiúk kérték az asszonyt, engedje el velük a lányait, hogy asszonyaik legyenek, de az ragaszkodott ahhoz, hogy a fiatalok házasságot kössenek. Ennek a szerelemnek semmi sem szabhatott gátat: a legények lóra ültek, és hamarosan egy papot hoztak magukkal a hágón túlról, aki megeskette a fiatalokat. Hogy a pap ne szökhessen meg, és, hogy ne lássa, hová viszik, a legények bekötötték a szemét. Az esküvő után nem is engedték haza a papot, hanem építettek neki egy házikót, a közösségnek pedig egy kis égerfa templomot. Maguknak kunyhókat készítettek, és szépen éltek, éldegéltek, lassan gyarapították javaikat. Idővel más szökevények is arra vetődtek, s így szép lassan felépült a falu”.
(A legenda megtalálható a www.tisa.uz.ua weboldalon.)