Magyar feltalálók: Semmelweis Ignác és a kézfertőtlenítés

A naponkénti gyakori kézmosást szinte rutinként végezzük evés előtt, vagy egyes tevékenységek után.

Semmelweis Ignác kezdte sejteni (amit ma már senki nem vonna kétségbe), hogy egy alapos fertőtlenítős kézmosás megakadályozhatja a gyermekágyas anyák halálát. Igencsak meg kellett küzdenie igaza elismertetéséért. Nem véletlenül forrt össze a neve az „anyák megmentője” kifejezéssel, hiszen abban az időben, amikor a szülés igencsak veszélyes vállalkozás volt, rájött, hogy a gyermekágyi lázat hogyan lehet megelőzni.

Semmelweis Ignác, a magyar orvostudomány egyik legnagyobb alakja, 1818. július 1-jén született Budán. Engedelmes, éles eszű, vidám gyermek volt. A várbeli katolikus gimnáziumba járt, és a legjobb tanulók közé tartozott. 1835-től a pesti egyetem bölcsészeti tanfolyamára járt. Két év múlva Bécsben a jogi karra iratkozott be, majd egy év után „szakmát váltott”, s orvosi képzésre jelentkezett, illetve boncolni járt és elvégezte a szülészmesteri tanfolyamot is. Sokoldalú érdeklődését mutatta, hogy növénytani értekezéssel doktorált – olvashatjuk az életrajzára vonatkozó adatokat a magyaralmas.hu oldalon. 1846-ban tanársegédnek nevezték ki a bécsi szülészeti klinikán, ahol szinte naponta szembesült a gyermekágyi lázban meghalt anyák tragédiájával. A gyermekágyi láz kórtanára vonatkozó nézetek már Semmelweis előtt is ismertek voltak. Ő főleg akkor kezdett felfigyelni ezekre a dolgokra, amikor egy külföldi útról hazatérve barátja halálhírével fogadták, aki egy boncolást követő vérmérgezésben hunyt el. Feltűnt számára, hogy az otthon vagy bábaképző intézetekben szülő nők közül sokkal kevesebben haltak meg így, mint a kórházakban, holott a tudós professzorok helyett csak képzetlen szülésznők foglalkoztak velük. A boncolási jegyzőkönyvet olvasgatva jött rá, hogy a tünetegyüttes megegyezik a gyermekágyban meghalt anyák leleteivel. Semmelweis kezdte gyanítani, hogy a sok-sok halálesetet maguk az orvosok okozzák, igaz, tudtukon és szándékukon kívül, azzal, hogy boncolásról visszatérve szennyezett kézzel nyúlnak a vajúdókhoz.

Állítását egészségügyi adatok is alátámasztották: a bécsi közkórház I. osztályán, ahol (boncolást is végző) orvosok vezették le a szüléseket, sokkal magasabb volt a halálozási arány, mint a bábák által felügyelt II. osztályon, ahol a bábák halottakkal nem kerültek közvetlen kapcsolatba. – olvasható a webbeteg.hu oldalon.

Ebből született a zseniális gondolata, hogy a gyermekágyi láz a pyaemia (vérmérgezés) egyik formája, az oka pedig a „bomlott szerves anyag”, amely a szülési sérüléseken keresztül bejut a szülő nő szervezetébe.

E felismerés•után szinte lázas tempóval kereste a védekezés módját. Mivel a gumikesztyű még csak fél évszázad múlva lesz az orvosi felszerelés része, így más megoldást kellett találni.

Azzal tisztában volt, hogy a szokványos kézmosás elégtelen a boncolás közben kezére tapadt anyagok eltávolítására. Hamarosan rájött, hogy a klórmeszes oldattal és körömkefével való erőteljes kézmosás hatásos védekezést nyújthat a kóros anyag átvitele ellen. Ezt követően 1847 májusában főnöke, Klein professzor engedélyével elrendelte az orvosoknak a várandós nők vizsgálata előtt a kötelező klórmeszes oldattal való mosakodást. Ennek köszönhetően az osztályán a következő hónapokban a gyermekágyi lázban elhalálozott anyák számaránya 1%-ra csökkent, amely korábban a 18%-ot is elérte Néhány hónappal később azt is megállapította, hogy a rákos széteső vagy gyulladásos szövetekben, tehát az élő szervezetben is képződik „bomlott szerves anyag”, s a közvetítő nemcsak a kéz, hanem az eszközök és a fehérnemű is.

Annak ellenére, hogy felfedezésének köszönhetően az osztályán a gyermekágyi láz esetei látványosan csökkentek, a többségben maradt orvosi kar nem fogadta el tanát. Semmelweis hiába mentette meg anyák százezreinek életét, kollégái szakmai féltékenységével és rosszindulatával kellett szembenéznie. 1849 tavaszán lejárt bécsi tanársegédi állását nem is hosszabbították meg.

Felfedezését Magyarországon először 1858-ban publikálta, ám az orvosi közvélemény visszautasította tanait.

Az utolsó éveiben súlyos idegbajjal küszködő orvos 1865. augusztus 13-án halt meg egy bécsi ideggyógyintézetben, a hivatalos verzió szerint csontvelőgyulladásból eredő szepszisben, vagyis abban a betegségben, amelynek kóroktanát felfedezte.

Elméletét később elfogadta az orvostudomány. Tevékenységét, mely segítette a fertőzés megértését és visszaszorítását, üdvözölte Joseph Lister, a modern antiszepszis atyja is: „A legnagyobb elismeréssel gondolok rá és munkásságára, és örömmel tölt el, hogy végül megkapta a neki kijáró tiszteletet”.