Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: bőrdíszműves és szíjgyártó

Ritka, sokak által alig ismert mesterséget űz Petrusinec Volodimir, aki gyermekkora óta foglalkozik szíjgyártással, lószerszámok készítésével, illetve az utóbbi időben a bőrdíszművességgel.

Mindennek a tudományát autodidakta módon, mesterek okítása nélkül, a saját tapasztalatai alapján sajátította el.
Ismerkedjünk meg vele és a mesterségével!
– Itt állunk a műhelyben, ahol a lószerszámok készülnek, a varrógép, a munkapad és a szerszámok mellett. A levegőt a feldolgozásra váró bőr illata tölti be. Innen indult a mesterséged?
– Itthon, ennek a műhelynek a helyén, egy régi szobában készítettem el még középiskolásként az első lovasszerszámokat. Fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni, de belevágtam, s végül nem volt rá panasz, tíz évig használták.
– Honnan jött a mesterség iránti fogékonyságod? Netán valaki ezzel foglalkozott a családban?
– Nem gyakorolta senki ezt a mesterséget a környezetemben, de nekem volt hozzá kedvem, így aztán megpróbáltam. A szüleim cipőkészítéssel foglalkoztak, 13 évesen már én is megtanultam a szakmájukat, de a rendszerváltás után bejöttek az olcsó, műbőr lábbelik, amelyek kiszorították a bőrből készülteket. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a bőrözéssel, a szüleim pedig besegítettek nekem.
– Honnan merítetted a tudásod?
– Nem voltak mestereim, könyvekből, illetve régi szerszámok alapján tanultam meg szíjakat és egyéb lószerszámokat készíteni és javítani. Emellett egy magyarországi szíjgyártó barátom megmutatott néhány fogást. A középiskola után szerettem volna kitanulni a mesterséget, jelentkeztem is egy kijevi könnyűipari iskolába, de fizetni kellett a tanulásért, erre pedig nem volt kapacitása a családomnak. Végül elvittek katonának, amelyből annyi hasznom származott, hogy jól megtanultam az ukrán nyelvet. Ez azóta is nagy segítség, hiszen az alapanyagot, a bőrt Ukrajnában szerzem be, illetve egyes megrendelőkkel is ukránul tárgyalok.
– Ehhez a mesterséghez speciális szerszámok szükségesek, honnan szerezted be őket?
– Készen csak nagyon keveset tudtam vásárolni, a legtöbb kés, lyukasztó, ár egy beregszászi kovácsmester munkáját dicséri. Emellett Magyarországról, Kijevből és Amerikából származnak az eszközeink.
A varrógépet Hollandiából kaptam, eredetileg cipőfelsőrész díszítésére használták, de a mi munkákhoz is megfelel. Nagyon jó, erős gép, akár másfél centiméter vastagságú bőrt is át tud varrni, ráadásul egyszerű a szerkezete, könnyű javítani, ha nagy ritkán meghibásodik. A lószerszámokhoz marhabőrt használunk, míg az ékszerek, táskák, Biblia borítók alapanyaga kecskebőr.
– A bőrözés mellett tettél egy kitérőt…
– Igen, négy éven át a Tiszapéterfalvi Református Líceumban voltam nevelőtanár, illetve aktív szerepet vállaltam a KRISZ (Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet) létrehozásában és vezetésében, de ezek mellett továbbra is foglalkoztam bőrözéssel.
– Más tekintetben is változás állt be az életedben.

– 2006-ban megházasodtam, és a feleségem, Ilona is bekapcsolódott a munkámba. Neki is volt kedve ezzel foglalkozni, ő vette át a gépi varrás, és a kézi, finomabb kidolgozás feladatát. Mellette nyolc éve van egy segítőm, Pista bácsi.
– Főállásként űzitek ezt a mesterséget?
– Most már igen, de kezdetben, amikor összeházasodtunk, még mind a ketten Péterfalván dolgoztunk, a felségem, mint a Máramaros-Ugocsa Egyházmegye irodájának vezetője, én pedig mint kollégiumigazgató a líceumban. Közel két évig végeztük ott a munkánkat, aztán megszületett Sámuel fiúnk és hazaköltöztünk Tiszaújlakra. Itt hamarosan felépítettünk egy új, tágas, megfelelő tárolóhelyekkel, munkapaddal felszerelt műhelyt, és itt kezdtük meg közösen a munkát. Szeretünk együtt dolgozni, sokszor este, éjszaka látunk neki a munkának, amikor már a gyerekek elaludtak. Közben tudunk beszélgetni is.
– Munka, megélhetés vagy hobbi a mesterséged?
– Azt mondanám, hogy is-is. Szeretek ezzel foglalkozni, és hála Istennek meg is tudunk élni belőle. Az utóbbi időben kacsingatunk a bőrdíszművesség felé, úgy vettük észre, hogy felmenőben van ez a mesterség: az emberek szívesen vásárolnak valódi bőrből készült termékeket, még akkor is, ha azok valamivel drágábbak.
Emellett gyakran hívnak bennünket fesztiválokra, rendezvényekre, ahol bemutatjuk a mesterségünket, illetve áruba bocsátjuk a termékeinket. A vásárlóink köre a Beregszászi járástól a Huszti járásig terjed. Leginkább megrendelésre dolgozunk, de szívesen vállalunk felkérésre is javítást, restaurálást.
–Miket hoznak javítani?
– A falusi emberek megbecsülik a lószerszámokat, nem sajnálják a pénzt a felújíttatásukra. Leginkább igás lovak szerszámait, nyaklót, hámot, zörgőket hoznak megjavíttatni. Emellett olyanok is felkeresnek, akik hobbiból tartanak lovat, illetve van egy-egy szép régi nyergük. Megfordult már a műhelyben a múlt század elején készült huszárnyereg, amelyet egy bécsi mester készített, száz éves zörgő, angol sportnyereg.
– Három gyermeketek van, ők is érdeklődnek a szakma iránt?
– Mivel a feleségemmel itthon dolgozunk, a gyerekek sokat vannak a műhelyben, tulajdonképpen itt nőnek fel. Mirjám Rózsa lányunk még csak egy éves múlt, de már van saját fakalapácsa. Nem tudjuk, hogy valamelyik gyermekünk ezt a mesterséget fogja-e választani, de mi szeretnénk nekik mindent megtanítani, hiszen a tudás nem válik kárukra.
– A munkád mellett fontos szerepet vállalsz a református egyház életében is.
– A Tiszaújlaki Református Egyházközség gondnoka vagyok, az én feladatom az adminisztratív feladatok ellátása, a hivatali ügyintézés.
– Milyen helyet foglal el a munka az életetekben?
– Igyekszünk betartani azt az aranyszabályt, hogy az első Isten legyen az életünkben, aztán a család és csak utána a munka.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
– Szeretnénk bővíteni a szolgáltatásainkat. Western nyerget tervezünk a jövőben készíteni, melynek fából lenne a váza, s azt vonnánk be bőrrel. Emellett, ahogy már említettem, a bőrdíszművesség is érdekel bennünket, táskákat, öveket, ékszereket, Biblia fedőket már eddig is készítettünk, ezt szeretnénk bővíteni és fejleszteni.
– Isten áldását kívánom munkátokra!