Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: csuhéfonó
Ha nem is ősi mesterség, mindenképpen több száz éves hagyománya van a magyar kultúrkörben a csuhéfonásnak.
A Kolumbusz Kristóf által az Újvilágból Európába elhozott kukorica nemcsak táplálékként szolgált elődeinknek, hanem a XVII. századtól a termést beborító csuhét is hasznosították: különböző tárgyakat fontak a jól megmunkálható növényi anyagból. Olyan eszközök születtek a parasztasszonyok kézimunkájának köszönhetően, mint a kemenceseprű, a papucs, a lábtörlő, a baba, a székek ülőkéje, a kosarak stb.
Manapság újra divatját éli a csuhéfonás, noha most inkább dísz- és ajándéktárgyakat készítenek a mesterség művelői.
Egy fesztiválon találkoztam Pocsai Erzsébettel, aki gyermekkora óta foglalkozik csuhéfonással.
Vele beszélgettem.
– Honnan származik?
– Viski születésű vagyok, ott jártam magyar tannyelvű iskolába, s ott érettségiztem le. Aztán kitanultam a szakács mesterséget. Később a Beregszászi járásba, Gutra mentem férjhez, s már 11 éve ott élek.
– Kitől tanulta meg a csuhéfonás mesterségét?
– Nálunk ez a a csuhéfonás tudása anyáról lányára száll. Én is édesanyámtól tanultam meg a csuhétárgyak készítését gyermekkoromban, aki szintén kiskorától értett hozzá. Visken sokan foglalkoztak ezzel a tevékenységgel, az elkészített termékeket pedig eladták. Emellett a kosárfonást is megtanultam, de nem készítek fűzfavesszőből termékeket, mert nagyon igénybe veszik a kezet.
– Guton is ismerik a csuhéfonás technikáját?
– Nem. Egyedül én fonok csuhéból. A helyi általános iskolában tanítom szakköri foglalkozás keretében a gyerekeknek, ha van érdeklődő.
– Meséljen erről a mesterségről! Milyen alapanyagból dolgozik?
– A kukorica termését körülvevő csuhét használjuk fel. A régi, hagyományos kukoricacsuhéból fonunk, mert a manapság vetett csávázott kukoricáé szürke és rövid. Többnyire magunknak vetjük a kukoricát, s szeptember-október tájékán szedjük le róla a csuhét.
– Hogyan tárolják?
– Először alaposan kiszárítjuk a padláson vagy az udvaron – mint a szénát – hogy elkerüljük a penészedést. Ezt követően zsákokba csomagoljuk a csuhét, hogy ne porosodjon.
– Mi az első lépés a csuhéfonásánál?
– A csuhét beáztatjuk, majd alaposan kicsavarjuk és egy kicsit állni hagyjuk. Ezután levágjuk a kemény végét és szálakra hasítjuk.
– Milyen eszközökre van szüksége?
– A csuhét egy szegekkel kivert rámán fonom. A sablont általában megtervezem, lerajzolom, s egy asztalossal fából elkészíttetem. Ezen kívül csak a kezemet használom a fonáshoz. Nem könnyű munka, kézügyességet és türelmet igényel. A cukorkatartót egy óra alatt készítem el, egy táska azonban egy teljes napot vesz igénybe.
– Díszíti is a tárgyakat?
– Igen, többféle mintát és színt is kipróbáltam már. Általában natúr színű csuhét használok, de itt-ott pirossal szoktam díszíteni, amit külön erre a célra gyűjtök. Régebben pácoltuk és lakkoztuk az alapanyagot. Miután megfontam a tárgyat, egy napig rajtahagyom a rámán, hogy jól kiszáradjon, majd leveszem róla.
– Mik kerülnek ki a keze alól?
– Többnyire alátéteket, cukorkás kosarakat, kenyértartókat, táskákat, babákat készítek.
– Kik vásárolják meg a termékeit?
– Általában fesztiválokon, kiállításokon, kulturális rendezvényeken pakolom ki az árut, illetve megrendelésre dolgozom. A csuhéból font tárgyak akár húsz évig is tartanak.
– Meg lehet élni belőle?
– Nem igazán. Csak a keresetünk kiegészítésére elég. Többnyire a téli időszakban fonok. A férjemmel földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozunk.
– Ő is megtanulta a csuhéfonást?
– Nem, nincs érzéke hozzá. Ugyanakkor már van két olyan tanítványom, akik nagyon kitartóak voltak, az iskola után is eljöttek hozzám tanulni. Ügyesen elsajátították a csuhéfonást, s el is adtak az általuk készített tárgyakból.
– Köszönöm a beszélgetést! Szívből kívánom, hogy minél többen érdeklődjenek a csuhéfonás iránt, és sajátítsák el ezt a szép mesterséget!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma