Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: esküvői fotós

A házasságkötéssel szorosan összefüggő esküvői szertartás mindig is fontos társadalmi eseménynek számított. Az évszázadok alatt számos tradíció, lakodalmi szokás alakult ki a sokak számára egyszeri és életre szóló eseményhez kapcsolódóan.

Az utóbbi évtizedekben sokat változtak a menyegzői hagyományok. A régebben olyannyira népszerű „sátras”, s egyes vélemények szerint az „igazi” lagzikat egyre inkább az éttermi lakodalmak váltják fel. A vőfélyek ma már sokkal inkább ceremóniamesterek; a hagyományos ételek − mint amilyen a töltött káposzta, a húsleves vagy akár a hurka és a kolbász – mellett új fogások kerülnek az asztalokra. Más műfajú zene hódít, a ruhák divatja is folyamatosan változik. Az újítások sorába tartozik a videofelvételek készítése és a szabadtéri fotózás is.

Mostani interjúalanyom Balogh Árpád, aki ez utóbbi mesterséget gyakorolja: esküvői fényképeket készít. Az ehhez kapcsolódó szakmai fogásokról és szokásokról kérdeztem, miközben Árpád életéről, nézeteiről és terveiről is beszélgettünk.

 

Ismerjük meg őt!

 

− Mesélj a családodról!

− A Munkácsi járásban, Szernyén nőttem fel. Édesanyám fodrász, édesapám építkezéseken dolgozik. Egy bátyám van.

 

− A családban foglalkozott valaki fotózással?

− Senki sem használt fényképezőgépet, még készülékünk sem volt otthon. Sőt, nagyon kevés fotó készült rólam gyermekkoromban.

 

− Hogyan kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?

− A szernyei általános iskola elvégzése után a bátyúi középiskolában folytattam a tanulmányaimat. Abban az időben kezdtem fényképeket készíteni a mobiltelefonommal.

 

− Volt bármilyen ismereted a fotózásról?

− Nem, semmilyen háttértudással nem rendelkeztem. Először tájakat, állatokat fényképeztem le. Aztán munkába álltam, s egy időre háttérbe szorult a fotózás.

− Milyen munkát vállaltál?

− Egy közeli ismerősömnél kezdtem el dolgozni, aki vízvezetékek szerelésével foglalkozott. A középiskola után az Ungvári Állami Egyetem matematika szakán akartam továbbtanulni, azonban csak költségtérítéses képzésre jutottam be, s azt nem tudtam vállalni. Ezért álltam munkába.

 

− Mikor tért vissza az életedbe a fotózás?

− A keresetemből vásároltam egy kompakt fényképezőgépet, egy Olympus készüléket. Ez egy egyszerű digitális hobbygép volt, a bátyám számítógépét használtam hozzá. A kezembe vettem a fényképezőgépet és mindent lefotóztam, ami a szemem elé került.

 

− Milyen visszhangot kaptál a környezetedtől, illetve te hogy láttad magad mint fényképészt?

− Sohasem tartottam magam tehetségesnek. Mások dicsérték a munkám és biztattak, hogy folytassam ezt a tevékenységet. A közvetlen családom azonban nem látott benne túl sok perspektívát.

 

− Végül melyik hangra hallgattál?

− Egy ideig betegeskedtem és hosszabb időt töltöttem el otthon. Akkoriban volt időm a fényképezéssel foglalkozni. Fénysátrat készítettem lepedőből, elemlámpával oldottam meg a világítást. A tudásom egy részét az interneten található oktatófilmeken keresztül szereztem meg, illetve sok fogásra magam jöttem rá. Megtanultam a fényképezés alapszabályait, az EXIF adatok használatát. Ez utóbbi tartalmazza a fényképezőgép és a fénykép készítésének adatait (rekeszérték, záridő, izzó, fényérzékenység, dátum és idő).

Emellett próbáltam elsajátítani az olyan fő kompozíciós fogásokat, mint a szimmetria, az aranymetszés, a harmadolás. Eleinte tájak fotózásán gyakoroltam, aztán elkészítettem az első portrémat, amelyen a feleségem húga látható. Szerencsém volt vele, mert ő olyan alkat, aki tud mozogni a kép előtt, s ráadásul nagyon fotogén. Nekem és másoknak is tetszettek a róla készített képek, s ezután döntöttem úgy, hogy embereket akarok fényképezni.

− Mennyire nehéz a portrékészítés?

− A fotográfia egyik legnagyobb magyar alakja, Szipál Márton szerint a portréfotózás a fényképész szakma legnehezebb területe.

 

− Mégis ennél maradtál.

− Igen. Továbbra is vízvezeték-szerelőként dolgoztam, s a szabadidőmben folytattam a fényképezést. Lányokat kértem fel, hogy álljanak nekem modellt. Többnyire teljes alakos képeket készítettem róluk. Sokat gyakoroltam. Közvetlen kapcsolatom nem volt más fotográfusokkal. Nagyon tetszettek Joe Buissink amerikai fotográfus képei. Fantasztikusan tudja megfogni a pillanatot.

 

− Mikor lett a hobbidból pénzkereső tevékenység?

− Ez a folyamat azzal kezdődött, hogy vásároltam egy komolyabb, tükörreflexes digitális kamerát, egy Nikon D7000 nevű gépet. Attól kezdve már nem hobbiként tekintettem a fényképezésre. A modellek kiválasztásának módja is változott, nem én kerestem meg a képek alanyait, hanem engem kerestek meg azok, akik fotót akartak magukról. Az egyik lány profi fényképeket akart kitenni a közösségi oldalára, s ehhez készítettem róla egy sorozatot. Később az esküvőjét is én fotografáltam.

 

− Hogyan találtak rád mások?

− A legnagyobb reklám az volt, hogy felraktam egy közösségi oldalra a képeimet. Még csak nem is szignáltam őket. A mai napig nincs márkanevem. Eleinte azok hívtak, akik már korábban, a fotós pályám előtt is ismertek. Az első évben öt felkérésem volt, a második évben 12 esküvőre hívtak meg. Emellett rendezvényeken, diplomaosztókon, óvodai szerepeken, ballagásokon, születésnapokon is készítettem felvételeket. Idővel rájöttem, hogy ezek közül az esküvői fotózás áll hozzám a legközelebb. Az esküvő az érzelmek miatt érdekel. Megörökíthetem a szerelmesek közötti kontaktust, a mély érzelmeket.

 

− Emlékszel még az első esküvői fotózásodra?

− Az első esküvői fényképezés előtt nagyon izgultam. Szörnyen féltem attól, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak. Próbáltam fejben végiggondolni, hogy mi az, amit egy esküvőn meg kell örökíteni. A jegyesekkel is beszélgettem előtte.

 

− Voltak/vannak extrém kérések a jegyespárok részéről?

− A kárpátaljai párok általában konzervatívabb gondolkodásúak ezen a téren. A kreativitásnak sokszor határt szab a költségvetés. A megfelelő helyre elutazni, vagy különleges kellékeket alkalmazni sok pénzbe kerül. Régebben emiatt sok photoshoppos giccs (galambok, vízesés retusálása) került a képekre, ezek az utóbbi időben kezdenek háttérbe szorulni. Én az első pillanattól nem kedveltem ezeket az effektusokat, mindig az egyszerűségre, a klasszikus képekre törekedtem. Fény- és színkorrekciót végzek, de annál is a visszafogottságra törekszem. Eleinte nagyon sok időmbe telt az utómunka. Aprólékos voltam, emellett nem ismertem a fogásokat.

 

− A szerelést abbahagytad?

− A mai napig megmaradt a vízvezetékek szerelése. A fényképezésből nem tudtam megélni és fejleszteni az eszközeimet.

 

− Ennyire fontos a fényképezőgép?

− Nem. A gép csak egy eszköz, jól kell használni, de nem ezen múlik a jó kép. A siker titka egy kis részben a felszerelés, kis részben a megfelelő fények alkalmazása, de a legnagyobb részt a beállítás teszi ki. Egy rendező vagyok, csak éppen nem filmet, hanem fotót készítek.

 

− Születni kell erre?

− Szerintem tanulható szakma a fotózás. A fényképezés matematika, geometria. Az iskolában én is mértanból voltam jó. Vizuálisan el tudtam képzelni síkban és térben is a tárgyakat, alakzatokat.

 

− Zárt térben vagy inkább szabadban szeretsz fényképezni?

− Ma már nem műteremben készülnek az esküvői képek. Többnyire szabadban fényképezzük le a párokat. Azonban a világos, nagy tereket is szeretem. Nálunk, Kárpátalján nem sok ilyen helyiség van. A természet azonban nagyon szép.

 

− Ki dönti el a fényképezés helyszínét?

− Általában én javaslom, hogy hova menjünk. Kárpátalján népszerű a beregvári Schönborn-kastély. Én is ott fényképeztem eddig a legtöbbet. Ungvárt is szeretem: a várat, a benne lévő borostyánvölgyet, a filharmónia előtti teret, a gyaloghidat, az óvárosi részt. A külföldiek munkáját látva én is nagyvárosokba vágyom. Idén Budapesten készítettem egy sorozatot. A Duna-part, a Budai Várnegyed, a Halászbástya lehetővé teszi a változatos képek készítését. Emellett Marosvásárhelyen, illetve Fehérgyarmaton is fotóztam már a Túr folyó partján.

 

− Van kedvenc évszakod?

− Kora ősszel, szeptemberben, illetve október elején a legjobbak a fények. Ugyanakkor a nyári mellett téli esküvői képeket is készítettem már.

 

− Hogyan viselkednek a párok a fotózás alatt?

− A menyasszonyok lényegesen jobban élvezik a fotózást, mint a vőlegények. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak a jegyesekkel, oldani kell a bennük lévő feszültséget. Sokat beszélgetek velük fotózás közben. Az a jó, ha szinte elfelejtik, hogy én is ott vagyok.

 

− Nemrég házasodtál. A saját esküvőd fotózásakor milyen elképzeléseid voltak?

− Fontos volt, hogy magyar anyanyelvű legyen a fényképész, hogy értsük az instrukcióit. Így Fülöp Lászlót választottuk. Az esküvőt már megtartottuk, de a fotózás még hiányzik. Budapesten vagy Bécsben szeretnénk elkészíteni a közös képeinket.

 

− Mivel foglalkozol most?

− Rengeteg utómunka áll még előttem. A fotózást szeretem, az utómunkát nem annyira kedvelem. Ugyanakkor ennek is van haszna. Fejlődöm közben, kialakul egy saját stílusom. Eleinte ahány fotót készítettem, azok annyi félék voltak. Aztán kialakult egy rám jellemző stílus. Nem tudnám megmondani, hogy ez mit jelent, de van ilyen.

A fényképezés mellett folytatom a vízvezetékek szerelését. Ez nekem kikapcsolódás.

− Milyen terveid vannak?

− Európa nagyvárosaiba szeretnék eljutni. Prága, Varsó és Lemberg is tetszik nekem. Szívesen fotóznék divatot. Azonban ehhez hiányzik a szaktudásom. Egyelőre maradnak az esküvői fotók. Már van öt felkérésem a jövő évre.

 

− Van lehetőséged képezni magad?

− Kárpátalján többnyire Ungváron vannak orosz vagy ukrán nyelvű tanfolyamok, képzések. A nyelvtudásom hiányossága miatt inkább Magyarországon lenne erre lehetőségem. Ugyanakkor sohasem gondoltam arra, hogy az anyaországban éljek. Szeretek Kárpátalján élni. Néhány hónapja átköltöztem Nagybégányba, a feleségem családjához.

 

− Hová szeretnél eljutni tíz év múlva?

− Gondolkodtam már azon, hogy vajon tíz év múlva milyenek lesznek a képeim. Remélem, hogy időtálló, évek múlva is élvezhető felvételeket készítek. Ha az alapvető grafikai szabályokat alkalmazom, akkor annak később is szépnek kell lennie. Nagy megtiszteltetés, hogy az esküvőkön részese lehetek két ember legmeghittebb pillanatának. Remélem, hogy a képek által olyat adhatok vissza, ami kedves a párnak. Emellett szeretnék egy boldog családot, s annyi munkát, hogy eltartsam őket. Más tervem nincs.

 

− Isten áldását kívánom mindehhez. Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma