Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: fafaragó asztalosmester

Jó bornak nem kell cégér – mondja a közmondás.

Hogy tovább folytassam ezt a gondolatmenetet: jó mesternek a munkája a cégére. Aki már látta Tóth Gyula fafaragó asztalosmester munkáit, egyetért ezzel a mondással. A szépen faragott, jól kidolgozott alkotások, a sima felületek, a ragyogó lakkozás és az egyedi pácolás önmagukért beszélnek. A Tiszaújlakon élő és alkotó mester 15 éve foglalkozik fabútorok készítésével és fafaragással. Előtte asztalosként, ajtók és ablakok készítésével kereste a kenyerét. Munkái egyediséget, harmóniát és szépséget sugároznak. Ismerjük meg a mestert!

– Mindig azt mondja, hogy guti születésű.

– Valójában Gáton (Beregszászi járás – a szerk.) születtem. Édesapám guti, édesanyám gáti származású volt. Másfél éves voltam, amikor elveszítettük édesanyámat. Utána apám újra megnősült és született még két testvérem. Nyolcéves koromig Gáton laktunk, de nagyon sok időt töltöttem a guti nagyszüleimnél. Aztán mi is átköltöztünk Gutra. Az általános iskolát már ott fejeztem be.

– Honnan eredhet az asztalossághoz való hajlama?

– Apukám asztalosinas volt fiatalkorában Gáton, de felnőttként már nem űzte a mesterséget. Egy időben szuveníreket, dísztárgyakat faragtunk otthon. Abban nagyon precíz volt apám. Azt mondják, hogy édesanyám ügyes kezű volt, szépen kézimunkázott.

– Mikor kezdett asztalossággal foglalkozni?

– A nyolcadik osztály elvégzése után Beregszászban, a Kossuth Lajos Szakközépiskolában tanultam tovább műbútorasztalos szakon. Az öt tanítási napból egyet fordítottak elméleti oktatásra, a hét többi részét mesterek mellett töltöttük el a gyárban. Ott tanultam meg az alapokat. 1981-ben végeztem a szakközépiskolában.

– Hol volt az első munkahelye?

– Az iskola befejezése után felvettek a beregszászi bútorgyárba, ott bútorlapokat kivágásával foglalkoztam. Egy évet dolgoztam itt, aztán 1982-ben két évre elvittek katonának. Először Leningrádban majd Minszkben szolgáltam.

– Mi történt a leszerelése után?

– Visszamentem a bútorgyárba, a gáterházban dolgoztam. De nem érdekelt annyira az a munka, így otthagytam. A guti termelőszövetkezetben lehetőséget kaptam, hogy otthon bútordíszeket faragjak. Később a rádiógyárban ajánlottak munkát, cinezni kellett. Ott ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, Ritával, aki tiszaújlaki származású volt. Azelőtt azt sem tudtam, merre van az a település.

– Mikor házasodtak össze?

– 1986-ban kötöttünk házasságot, s Tiszaújlakon telepedtünk le. Nem egészen az a hely volt, amelyre vágytam: mindig nagyvárosban akartam élni, ahol van színház, kulturális élet, vagy ennek az ellentétében, egy csendes faluban is szívesen laktam voltam. Tiszaújlak egyik elképzelésemnek sem felelt meg, de itt maradtunk.

– Hol tudott elhelyezkedni?

– Először a szomszédos településen Tiszakeresztúrban kaptam munkát egy asztalosműhelyben, ahol fából készítettek ajtókat, ablakokat. Ott nem sokat tanultam a mesterségről, mert csak egy fázisát láttam a munkának. Később a Tiszaújlakon működő fafeldolgozóban helyezkedtem el. Ott anyagkihordó voltam. Próbáltam átmenni az üzem asztalosműhelyébe, de nem vettek fel. Aztán elszegődtem egy tiszaújlaki asztalosmester mellé, akinek otthon volt a műhelye, amelyben ajtókat, ablakokat készítettek. Ott tanultam meg az asztalosmunka csínját-bínját. Évekig dolgoztam a műhelyben, aztán önállósítottam magam.

– Miért döntött a különválás mellett?

– Jött a rendszerváltás. Sokan vállaltak munkát Magyarországon. Én is megpróbáltam, s Tiszabecsen kaptam állást egy asztalosműhelyben: szocpolos házakhoz készítettünk nyílászárókat. Ez nekem is jó volt, mert mindennap haza tudtam jönni a családomhoz. Egy évig dolgoztam ott. A munkaadóim nagyon jó emberek voltak, tisztességes volt a fizetésem, mellette etettek-itattak. Ott ráadásul új technikákat és barkács, illetve csiszológépeket ismertem meg. Közben vásároltam és készítettem is egy-egy eszközt a saját műhelyembe.

– Amelyet 15 éve indított be a családi ház alagsorában…

– Igen, egy év magyarországi munka után kaptam itthon egy megrendelést. Lakkozott ajtókat és ablakokat kellett elkészítenem keményfából. Ez az olajfestékkel kezelt nyílászárók után újdonságnak számított. Akkoriban a lakkokat és a pácokat is csak Magyarországon lehetett megvásárolni. Végül jól sikerültek az első munkáim, a család is meg tudott élni belőle, és a házunk építése is szépen haladt.

– Volt segítsége?

– Az egész család besegített: a két lányom csiszolta a fát, a feleségem lakkozta az ajtókat, ablakokat. Soha nem engedtem ki félkész munkát a kezem közül.
Az évek folyamán sokan ajánlkoztak, hogy eljönnek segédemnek. Mindig azt mondtam nekik, hogy ha kidolgozzák az asszonyt, akkor felveszem őket. 15 év alatt nem akadt ilyen ember.

– Minek köszönheti a sikerességét és a folyamatos megrendeléseket?

– Mindig is igyekeztem haladni a korral, megfelelni az elvárásoknak. Ha ívelt ablak vagy ajtó kellett, azt is elvállaltam, ha asztalt, lépcsőt vagy csillárt kért a megrendelő, azt is elkészítettem. Emellett törekedtem a jó minőségre, ha kellett, átdolgoztam a munkáimat.

– A műhelyekben szerzett tapasztalatok mellett kitől vagy honnan tanulta el a mesterséget?

– Nem voltak mestereim, nem olvastam könyveket. A régi munkákat – szekrényeket, ládákat stb. – tanulmányoztam. A faragó szerszámaimat még otthonról hoztam magammal, sok eszközt magam készítek el. Mindenben – pl. hordóbilincsben szorítót – eszközt látok. Ma már az interneten is sokat keresgélek.

– Miket készít mostanában?

– Ablakot és ajtót már nem készítek. Asztalosnak nem vagyok elég türelmes, pl. az illesztések nekem nem mennek olyan tökéletesen, mint más mestereknek. Nekem a faragás megy jól, azt szeretem, de még ahhoz is kicsi vagyok. Ezért is szeretnék külföldön dolgozni, alkotótáborokban részt venni, hogy fejlesszem a tudásom és hasonszőrű emberekkel ismerkedjem meg. Nemrég faragtam ki a nagybégányi görögkatolikus templom bejárati ajtajának a fatábláját, illetve a karzat korlátját is én készítettem. Hamarosan befejezem azt a ravatalozóba rendelt felolvasóállványt, amelyet a felvidéki Nagyszelmencbe készítettem. Saját részre is érkeztem alkotni: nemrég készült el a házunk előtt álló faragott székely kapu.

– Egyházi megrendelései is vannak…

– Bár nem vagyok katolikus vallású, vannak egyházi munkáim. Még akkoriban ismerkedtem meg Marosi István atyával, amikor ő volt Tiszaújlak görögkatolikus papja. Eljött hozzám, megtetszettek neki a munkáim, sokat beszélgettünk, aztán velem készíttette el a parókia tornácát. Elégedett volt a munkámmal, s az első templomi bútort is ő rendelte meg tőlem. A Karácsfalvai Sztojka Sándor Líceum kápolnájába készítettem egy oltárt. Trescsula László atyának megtetszett a munkám, s a mátyfalvi templomba rendelt oltárt, ikonosztáziont. Sőt, meghívott a Sztojka-líceumba, hogy oktassak asztalosságot és fafaragást a diákoknak.
Azóta sok egyházi megrendelésem volt: készítettem padokat a tiszaújlaki görögkatolikus és királyházi római katolikus templomokba, Munkácson a római katolikus templom püspöki trónja is az én művem. Az Ungvári járásban is van már munkám: a kisszelmenci római katolikus templom oltára, olvasóállványa és szentségháza. Kipróbálhattam magam teljesen új téren is: a nagybégányi görögkatolikus harangláb elkészítése igazi kihívás volt a számomra.

– Hogyan tud felkészülni az ilyen jellegű munkákra?

– Általában elmegyek a helyszínre, szétnézek, igyekszem olyan munkát készíteni, amely illik a meglévő templombelső stílusához. Ha elakadok, tanácsot kérek a papoktól, de számít a család véleménye is.

– Minden munkát elvállal?

– Régen túlvállaltam magamat, ma már megtehetem, hogy válogatok a felkérések között. Nem akarok sablonokat gyártani és lemenni a kupeckedés szintjére. Terveim között szerepel saját tervezésű bútorokat készítése.

– Milyen tervei vannak még?

– Amíg élek, szeretnék dolgozni. Az alkotótáborok is vonzanak. Szeretnék világot látni, tanulni, fejleszteni a gépállományomat jobb minőségű eszközök megvásárlásával, amit eddig még nem engedhettem meg magamnak.
Van még mit tanulnom, még nem nőtt be a fejem lágya. A legfőbb vágyam, hogy tudjam élvezni a munkámat, s az is jól járjon, aki megkapja az alkotásom. Mit szeretnék? Legyen egészségem, ötletem és lelki békém.

– Így legyen! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma