Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: fotográfus

Az emberiség történetének első fényképét Joseph Nicéphore Niépce készítette el 1827-ben. Azonban az akkori előhívási technika annyira fejletlen volt, hogy egy kép előállítása akár nyolc órát is igénybe vehetett. A képrögzítési eljárást Louis Daguerre tökéletesítette, s jelentette be a Francia Akadémián 1839. január 7-én. Az akadémia megvásárolta a szabvány jogát, majd a felfedezést 1839. augusztus 19-én a világnak ajándékozta, hogy bárki élhessen a fényképezés adta lehetőségekkel. Az azóta eltelt 175 év alatt óriási fejlődésen ment keresztül a fotográfia, mely ma már nemcsak gyakorlati célokat szolgál, hanem önálló művészeti ággá nőtte ki magát.
A beregszászi Portré Stúdiót vezető Fülöp László közel húsz éve foglalkozik fotózással. Vele beszélgettem.

– Mikor kerültél kapcsolatba a fotózással?
– Hároméves voltam, amikor a kezembe akadt a nagyapám régi fényképezőgépe, egy Smena filmes gép. Már akkor eldöntöttem, hogy fényképész leszek. Egyébként a családunkban – bár rokoni szálak nem kötöttek össze bennünket – volt egy híres fotográfus: a nagymamám első férje Lőrincz Bertalan neves beregszászi fényképész volt. Ő is, mint sokan mások, a málenykij robot áldozata lett, soha nem tért haza. A nagymamám második férje volt az én nagyapám.

– Bár eldöntötted, hogy fényképész leszel, hosszú utat kellett bejárnod, hogy teljesüljön a vágyad.
– A Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolába jártam. Az érettségit követően Magyarországra készültem, hogy kitanuljam a fényképész szakmát, de mivel még katonaköteles voltam, nem kaptam útlevelet.

– Mihez kezdtél?
– A régi Oroszlán szálló (ma a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház – a szerk.) épületében működött egy központi fényképészet. Itt helyezkedtem el, így mégiscsak kapcsolatban maradtam a fotózással. Egy éven át inaskodtam: vegyszereket kevertünk, negatívokat retusáltunk, előhívtuk a képeket. Azt gondolom, hogy ez az alapja a fotózásnak. Érdemes lenne mindenkinek kipróbálnia, aki fotográfiával akar foglalkozni. Napjainkban a fényképészet már nem így működik, amit egy kissé sajnálok.

– Aztán besoroztak…
– Másfél évet katonáskodtam. Először Lemberg, majd Dnyipropetrovszk mellett szolgáltam. Miután hazatértem, felkerestem a fényképész üzletet, de nem tudtak állást ajánlani. Ez 1996-ban volt, akkoriban nehéz volt kereseti lehetőséget találni. Mindent elvállaltam, alkalmi munkákból éltem. Aztán állást ajánlottak az egyik helyi cukrászdában. Közel hét évig dolgoztam ott mint cukrász és pék.

– Feladtad a fényképész terveidet?
– Nem, a főállású munkám mellett egy-egy kisebb fotózást is elvállaltam. Az első keresetemből szakkönyvet vettem. Abból tanultam meg lépésről lépésre a szakma fortélyait. A film és a vegyszer viszonylag olcsó volt, nyugodtan próbálgathattam a tudásom. Az első gépem egy Smena 35-ös volt, ami a maga idejében elég jó készüléknek számított.

– Miket fotóztál először?
– A fotósoknál is van „evolúció”: hason fekve kezdi az ember; először virágot, bogarat, tárgyakat fotóz, majd jön a naplemente, a család, más emberek lefényképezése. Önmagunkat is bele kell adnunk a felvételbe. Így lesz amatőr fotográfusból szakember. Nálam a tanulóidő 2002-ig tartott, akkor váltottam ki a vállalkozói engedélyem, s lettem főállású fényképész. Ugyanakkor a folyamatos tanulás és fejlődés a mai napig tart, hiszen a tudás ott kezdődik, mikor az ember rájön arra, hogy mennyi mindent nem tud még.

– Milyen felkéréseket kaptál?
– Lassan híre ment Beregszászban, hogy fotózással foglalkozom. Születésnapok, esküvők megörökítésére kaptam megbízást. A 15-20 évvel ezelőtti fotózás teljesen másképp működött, mint manapság. Nem volt arra lehetőség, hogy korlátlan számú felvételt készítsek. Egy esküvőre úgy négy-öt tekercs filmmel mentem, azt kellett egész napra beosztanom. Aztán a felvételeket az otthon berendezett sötétkamrában hívtam elő.

– Meddig tartott ez az időszak?
– Ez a fajta munka egészen 2003-ig tartott, akkor jelentek meg Beregszászban az első digitális fényképezőgépek. Az első digitális gépem egy két megapixeles Olympus C-700-as készülék volt, amely akkoriban egy vagyonba került. Volt hozzá egy egyszerű számítógépem. Az elkészült felvételeket pedig egy ungvári digitális laborban hívattam elő. Később egy Canon EOS 350D és egy Canon EOS 40D következett. Most egy Canon EOS 5D II-sel dolgozom.

– Milyen gyakran cseréled a fényképezőgépeket?
– Addig használok egy készüléket, amíg lehet vele dolgozni. Nincs értelme jobb és jobb gépekre cserélni az előzőeket, mert nem az a fontos, hogy milyen készülék van a kezedben, hanem az, hogy ki áll mögötte. Én a Canonhoz ragaszkodom, mert ezt a márkát szoktam meg, minden csínját-bínját ismerem, ehhez vannak technikáim, lencsék, távkioldók, villanók stb. Ma már egyébként Ukrajnában meg lehet vásárolni szinte mindent, ami a fotózáshoz szükséges.

– A gépek fejlődése mellett az elmúlt években számos változás történt a te életedben is.
– 2008-ban megházasodtam, s 2010-ben megszületett Bence fiúnk. A magánéletem révbe ért, s közben szakmai téren is előrébb léphettem: 2011-ben megnyitottam a Portré Stúdiót, a saját fotós üzletemet. Féltünk a kezdetekkor. Azt szoktam mondani, hogy akinek nincs problémája, az vegyen egy Zsigulit vagy nyisson boltot.

– Mit kell tudni a stúdióról?
– A Portré Stúdió egyrészt műterem, ahol fotókat készítek, másrészt bolt, ahol albumokat, képkereteket lehet vásárolni. Emellett itt van az irodám, minden munkám itt végzem el. Otthon nincs számítógép és internet, kiirtottuk a családból, mindenkinek szívből ajánlom, hogy próbálja ki.

– Mennyit dolgozol?
– Hét közben reggeltől itt vagyok az üzletben, sokszor csak este megyek haza. Ezen kívül szinte minden szombaton esküvői fotózáson vagyok. Az itt készített képek feldolgozása kb. egy hét folyamatos munkát igényel. Azonban a többi feladataim miatt nem tudok csak ezzel foglalkozni, így kb. három hónapba telik, míg át tudom adni az ifjú párnak a kész albumot.

– Ma már csak a képzelet és az ízlés szab határt az esküvői képeknek. Te milyen felvételeket készítesz?
– Egy albumnak olyannak kell lennie, hogy egy történetet meséljen el, de ez nem függ a képek számától. Nem kell rengeteg fotó, de a kevesebb az mesélő legyen (hisz a kevesebb néha több). A természetességre törekszem. Fotózni úgy kell, hogy a képnek lelke legyen. Nem szeretem az agyondíszített képeket, illetve ha olyan hátteret tesznek a képen lévők mögé, aminek semmi köze sincs a valósághoz. A jó képhez nem kell semmi extra, egy jó képhez nem kell magyarázat.

– Az esküvői fotózás mellett milyen munkákat vállalsz el?
– Az utóbbi években egyfajta mókuskerékbe kerültem: tavasztól őszig lakodalmakban fényképezek, aztán jön az iskolai tablók és ballagások ideje.
Emellett besegítek a Rákóczi-főiskola rendezvényeinek megörökítésében, illetve reklámfotózást, portré- és családi képek készítését is vállalom.

– Eddig munkaként beszéltünk a fényképezésről. Mint művészetet is gyakorlod?
– A mindennapi darálóból nehéz kiszállni. Pedig rengeteg elképzelésem lenne, s mások is megkeresnek ilyen irányú felkérésekkel. Például gyakran kérnek tőlem a városról fotót. Nem hiszik el, hogy egész nap az üzletben ülök. Nincs időm és szellemi kapacitásom arra, hogy a saját kedvemre alkossak.
A terveim között szerepel Beregszász műemlék épületeinek a lefényképezése olyan szemszögből, ahogyan még nem tették. Érdekel a szociofotó, amely a társadalomról ad hű képet. Szeretem az aktfotókat, de tudom, hogy Kárpátalján még sokan idegenkednek ettől a műfajtól. A portrék is közel állnak hozzám. Ezek készítésekor hosszasan foglalkozom a beállítással, a fényekkel. A jó fotós előhozza az emberből azt, aki.
Persze nem mindig sikerül, hiszen mindenki más, s eltérőek az igények is. Valakivel könnyű együtt dolgozni, míg másokkal nehezebb. A tudásomhoz mérten mindent megteszek azért, hogy a fotó alanyával megtaláljuk a közös hangot.

– Úgy tűnik, hogy számos oldala van a fotográfiának.
– A fotózásnak sok ága van, nem biztos, hogy mindegyikben jók tudunk lenni. Ott van például Szipál Márton, Eifert János, Robert Capa. Az egyik filmsztárokat fotózott Hollywoodban, a másik a portré- és aktfotókat készített, a harmadik haditudósító volt. A fotózás egy-egy ágát tökéletesítették. Úgy látom, hogy a mai fényképészeknek nem technikailag kell fejlődniük – hiszen az lassan már eléri a csúcsát –, hanem szellemileg kell előrébb jutniuk. A felnövekvő fényképész generációt nézve elkeserít, hogy nem a fotózás szeretete vezérli őket, hanem a gyors pénzkeresési lehetőség. Ugyanakkor vannak köztük tehetséges fiatalok is.

– Milyen terveid vannak?
– A mostani ukrajnai helyzetben nem nagyon lehet tervezni. A háborús idők eltiporják az ember jövőképét. Szeretném hosszasan folytatni a fotózást, s valami olyat letenni az asztalra, ami életműnek mondható. De addig még hosszú az út.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma