Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: fotós, énekes, hangmérnök, zeneszerző

A zene az az ajtó, amely elvezetett a rajzoláshoz, a fényképészethez és az íráshoz – írja Layne Staley.
Babics János „Mókus” az Integral együttes frontembere, élete gyerekkorától a zene bűvkörében telik. Sokat jelent számára a festészet, mégsem gyakorolta. Helyette fotózni kezdett, hogy visszaadja az általa megélt világ szépségeit.

– Mikor kerültél kapcsolatba a zenével?
– Az első zenei élményem az óvodához kötődik. Számomra is meglepő volt, hogy hazafelé menet mindig új dalokat fütyörésztem. Nem értettem honnan szedem a dallamokat. Az is furcsa volt, hogy a többi gyerek nem tudott fütyülni.

Az éneklés számomra mindig is természetes volt, akár a létezés. Az iskolai énekórák is meglepően könnyen mentek, csak a szövegeket kellett megtanulnom. Valósággal szomjaztam a zenét és minden áron hangszeren akartam játszani. Tizenkét éves lehettem, amikor elkezdtem nyaranta dolgozni, s gyűjtöttem annyi pénzt, amiből megvehettem életem első gitárját… igaz, törötten.

– Mit kezdtél vele?
– Édesapám arra tanított, hogy ne féljek a munkától, vágjak bele bármibe, mindent meg lehet javítani. Ezért is vettem meg a gitárt, biztos voltam benne, hogy helyre tudom hozni. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt arról, milyen hangzása van egy gitárnak.

Összefoldoztam valahogy a gitárt, aztán véresre játszottam az ujjamat. Persze nem tudtam normális hangot kicsikarni belőle, de legalább megtanultam az akkordokat és pengetni.

Nem volt rá lehetőségünk, hogy zeneiskolába írassanak a szüleim, s én egyre jobban vágytam egy ép hangszer után.

– Szereztél?
– Anyukám vett nekem egy harmonikát. Mivel a nagybátyám tudott játszani rajta, szinte azonnal végigrohantam a városon, hogy tanítson meg engem is. Egy hét alatt minden tanítását magamba szívtam, amit lehetett, úgyhogy a rádióban hallott dalokat kezdtem el játszani. Két évig nyűztem a harmonikát, majd 15 évesen összegyűjtöttem egy komolyabb összeget, és vettem egy nagyon szép gitárt. Ahogy hazavittem, apám összetörte, mert azt gondolta, hogy link ember leszek. Mondanom sem kell, mennyire elkeseredtem.
Meghatározó pontja volt az életemnek, amikor megvettem az első hangolt gitáromat. Emlékeztem az akkordokra, s már nem szólt rosszul a hangszer. Amikor lepengettem, olyan volt, mintha újjászülettem volna. Tudtam, hogy ez az én hangszerem. Hazavittem és apám már nem törte szét. Megtetszett neki, ahogy játszom, és egy év múlva vettek nekem egy elektromos gitárt. Ekkorra már zenekarral játszottam.

– Ekkor már csak a zenével foglalkoztál?
– Csőszerelőnek tanultam, majd Magyarországra soroztak be katonának, ahol zenekarvezető lettem. Székesfehérváron szolgáltam. Mivel tudtam oroszul, ukránul, magyarul és jól beszéltem angolul, sokat tolmácskodtam. Fél év alatt összeszedtünk egy komoly zenei csapatot és turnézni kezdtünk. Orosz és magyar laktanyákban léptünk fel. Az első nagy koncertélményem a budapesti sportcsarnokban volt, ahol magyarul énekelhettem.

– A katonaság után nem tértél azonnal haza.
– Amikor leszereltem, még két évig maradtam Magyarországon, hogy tovább képezzem magam és beszerezzem a megfelelő hangtechnikát. Egy tiszti klubban dolgoztam mint zenész, tolmács és csőszerelő. Kerestem annyit, hogy meg tudtam venni az első komoly hangszeremet. A katonaságnál tanultam meg igazán zenei eszközöket javítani. Minden adott volt számomra a fejlődéshez. Tizennyolc éve a saját készítésű gitáromon játszom. Igazából minden új hangszer nagy fordulatot hozott az életembe, de természetesen ezt csak utólag látom.

– Hazatérve is zenészként helyezkedtél el?
– Három évig étteremben dolgoztam, majd volt egy balesetem. Munka közben úgy elvágtam az ujjamat, hogy azóta nem tudok olyan gyorsan gitározni, mint azelőtt. Ennek ellenére tudtam, hogy zenéből fogok megélni, így 28 évesen énektanulásra adtam a fejem Ungváron. Még az ottani tanulmányaim előtt volt egy rövid kapcsolatom, amelyért ma is hálás vagyok, hiszen megszületett a lányom.
Korábban volt egy házasságom is, még 23 évesen elvettem egy szibériai orvosnőt. Vele Magyarországon ismerkedtem meg. Sajnos nem bírta az itteni klímát, én viszont Szibériában nem tudtam volna eltartani a családunkat, így elváltak az útjaink.

– Az ungvári évek alatt is zenéltél?
– Ilosván játszottunk egy csapattal, majd a tanulás után a zenekar is széthullott, mindenki ment a saját útjára. A katonaságnak köszönhetően már hangmérnökként is megálltam a helyem, persze volt még hová fejlődnöm. Heti három-négy alkalommal utaztam fel Ilosvára, hogy tanuljak egy tehetséges fiatalembertől, aki zenész, zongorista és zeneszerző volt egy személyben. Ungváron tettek elém először kottát, korábban csak hallás után skáláztam és tanultam a számokat. Talán soha nem lettem volna zenész, ha kottából tanulok. Engem a hangzás köt le és a produkció.
A hangmérnöki munka mellett jött a zeneszerzés, ahogyan jött a feleségem, Zsuzsa is.

– Mióta vagytok együtt?
– Már 21 éve, ′93-tól alkotunk egy párt. Egyszer láttam, ahogy dolgozik a moziban, készített egy plakátot számunkra, már akkor megkapott a művészete. Mivel férjnél volt, ezért gondolni sem mertem arra, hogy lehet közöttünk valami. Egyszer aztán egy ismerősömet kísértem, amikor összetalálkoztunk Zsuzsával a templom előtt, aki épp a bíróságról jött, a válását intézte. Attól a pillanattól egyenes volt az utunk. Kiderült, hogy jól játszik zongorán. Éttermekben kezdtünk el zenélni, majd Szirmai Móni is csatlakozott hozzánk. Miután Magyarországra vitte az útja, Nagy Mónikával bővültünk három évre, majd jött Kepics Andzselika. Ő máig az Integral tagja.
Ezután komolyabban beköszöntött hozzánk Isten, pásztoriskolákban kezdtük el tanulmányozni a Bibliát, evangelizálni is jártunk.

– Van egy másik szenvedély is az életedben…
– Nagyon szeretem a festészetet, de nem mélyedtem el benne, helyette inkább elkezdtem fotózni, hogy visszaadjam azt a szépséget, amit a valóságban látok.
A fotózás és a fellépések mellett stúdiót működtetek, hat lemezt írtam kijevi megrendelésre az elmúlt tíz évben. Új befektetéseink vannak, hisz csak a legjobb technikával dolgozhatunk, ha versenyben szeretnénk maradni. Több mint hetven dalt írtunk már, ebből nagyjából harmincat saját részre.
Próbálunk felfigyelni a tehetségekre, hisz rengetegen vannak és van mit átadni a jövő generációjának.

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma