Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: görögkatolikus kántor és egykori kurátor

„…egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját” – olvashatjuk Pál apostolnak A rómaiakhoz írt levelében.

Az, hogy a templomainkban mennyire sikerül egy szájjal énekelni és imádkozni, nagyban függ a helyi kántoroktól.

A régi időkben képzett kántortanítók működtek az egyházközségekben, akik a hétköznapokban a felekezeti iskolák tanulóit oktatták, a vasárnapi és ünnepnapi szertartásokon, a keresztelőkön, esküvőkön és temetéseken pedig énekeltek.

Ma már igazi kincsnek számítanak a kántorok, sok közösségnél komoly problémát jelent a hiányuk.

A Balazséri Görögkatolikus Egyházközségben a 88 esztendős Béres Ferenc több mint negyven éve vezeti az éneklést a templomban. Emellett kurátorként aktívan részt vett az egyházközség és a templom kommunizmus alatti átmentésében és a rendszerváltás utáni legalizálásában.

Ismerjük meg tartalmas és példamutató életét!

 

– Feri bácsi balazséri származású?

– Igen. Egy görögkatolikus kisbirtokos család második gyermekeként láttam meg a napvilágot 1930. szeptember 17-én. Hatan voltunk testvérek, a két évvel idősebb bátyám sajnos már nem él. Az „orosz utcában” laktunk a kántortanítói ház és az iskola mellett. Oroszoknak csúfolták akkoriban a görögkatolikusokat.

Apám, Béres Ferenc részt vett az első világháborúban. Az olasz fronton harcolt. A csehek alatt bíró volt. 1938-ban díszkaput állítatott a faluban a magyar katonák tiszteletére. A bátyám szavalta el a Szózatot, amikor megérkeztek a honvédek. 1940-ben apám csendőrként részt vett Erdély visszafoglalásában, majd a viski, illetve a mezőkaszonyi csendőrséghez került. Ott volt Csap ostrománál is 1944 őszén. Utána sokáig bujdosott, hogy ne vigyék el málenkij robotra.

Közben a családunk 10 hektáron gazdálkodott, illetve 1200 tőke szőlőnk – rizling, furmint, bakator, csabagyöngye, szőlőskertek királynője – volt a nagybégányi hegyen. A nemesebb fajtákat szekérrel hordtuk el a munkácsi piacra, a többiből bort készítettünk.

– Görögkatolikus családban nőtt fel, ott részesült vallásos nevelésben. Hogyan emlékszik erre vissza?

– Balazséron 1897 körül szentelték fel a kőtemplomot Péter és Pál apostolok tiszteletére. A nagyapám, aki húsz éven át kurátor volt, részt vett az építkezésben: szekérrel hordta a követ a beregardói hegyről a templomépítéshez. Apám pedig kántorként szolgált az egyházközségben. Szép kort élt meg. 96 évesen hunyt el.

Helyben lakó pap kevés volt, Balazsér többnyire a jánosi egyházközséghez tartozott. A második világháború alatt került oda Holozsnyay Miklós tisztelendő úr. Az ő veje, a fiatal Szekerák Miklós atya volt nálunk a kántortanító és a lelkész. Amikor bejöttek a szovjetek, ő Magyarországra menekült a feleségével. Utána a hatgyermekes Pohorilják papcsalád került hozzánk. Péter atya sokakat megmentett attól, hogy elvigyék málenkij robotra.

 

– Hova járt iskolába Feri bácsi?

– A helyi görögkatolikus iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Képzett kántortanítóink voltak: Szitár János, Kampi Sándor, egy Dorogi nevű és Hopkó Pál. Aztán amikor 1938-ban felszabadítottak bennünket a magyarok, a balazséri felekezeti iskolákat összevonták és államosították. Utána Dobra János, majd Kiss Mária volt a tanárunk.

A nyolcadik osztály befejezése után nem tanultam tovább, hanem munkába álltam apám mellett a földeken és a gazdaságban.

– Nem lehetett egyszerű…

– Nem volt más választásom. 14 évesen már nyakamba vettem a zsákot, és vetettem. Kapáláskor napszámosokat hívtunk, betakarításkor pedig Volócról jöttek hozzánk az aratómunkások. A munka végén kiadtuk nekik a járulékot, és vonattal mentek haza.

A háború alatt nehéz idők jöttek: állandó volt a beszolgáltatás. Nem termeltünk annyit, amennyit követeltek tőlünk. Balazséron 7 lovat és 7 szekeret – köztük a miénket – koboztak el a szovjetek. Azzal szállították el a hadianyagot Magyarország felé.

 

– Mi történt a háború után?

– A Szovjetunióhoz kerültünk. 1948 őszén Balazséron is megalakult a kolhoz és mindenkit agitáltak, hogy lépjen be. Apám sokat tanakodott, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy úgysincs más lehetőségünk. A föld mellett a másik lovunkat és a szekerünket is be kellett adnunk a közösbe. Ezenkívül odakerültek a jószágaink és a szerszámaink, az eke és a borona is.

– Mivel foglalkozott ezt követően Feri bácsi?

– 1948-ban lettem 18 éves. Megkaptam a személyi igazolványt. Abban az állt, hogy magyar nemzetiségű szovjet állampolgár vagyok. Néhány hétre elmentem Dolhára, ahol fakitermelésen dolgoztam. Szekérrel hordtuk a vasútállomásra a farönköket. Amikor lejárt az a munka, hazajöttem Balazsérra. Itthon már várt rám a parancs, hogy Donbászra kell mennem bányamunkára. Próbáltam elmenekülni, de végül csak elvittek. Az igazolványunkat is elvették. Többen is elszöktek onnan. Akit elkaptak, azt több hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Végül én is megszöktem több társammal együtt. 1949-ben kilenc hónapon át rejtőzködtem. A terményes ládában, a szilvafa tetején, a füstölőben bújtam el. Aztán ősszel apám kijárta a járási tanácsnál és a rendőrségnél, hogy ne ítéljenek el.

 

– Mi történt ezután?

– A beregszászi szovhozban helyezkedtem el: szőlőt metszettünk. Nem szerettem azt a munkát, ezért addig jártam az asztélyi geológusokhoz, míg fel nem vettek. Egy mérnök mellé osztottak be. Két éven át dolgoztam vele, sokat tanultam tőle.

1952-ben elvittek katonának. Három éven át szolgáltam Moldáviában. Tiszti fokozatot szereztem, őrmesterként én parancsoltam a szovjet katonáknak.

Miután leszereltem, elvégeztem Munkácson egy képzést, így mérlegellenőr és hitelesítő lettem. A Beregszászi járás mellett a Nagyszőlősi és az Ilosvai járások kolhozaiba is kijártam. A több tonnás mérlegek összeszerelésével, javításával és beállításával foglalkoztam egészen a nyugdíjba vonulásomig. 1990-ben értem el a nyugdíjkorhatárt, de egészen 1995-ig dolgoztam.

– Beszéljünk kicsit a családról is! Mikor nősült meg Feri bácsi?

– Mondhatni későn, harmincévesen házasodtam meg. A feleségem, Bányász Márta Tiszacsomáról származott. Három gyermekünk született: János, Éva és Mária.

Márta egy éve agyvérzést kapott, azóta nehezen mozog, és a szeme is rossz. Mindig nagyon imádságos ember volt. Most is sokat hallgatja a Szent István Rádiót. Elvégzi a rózsafüzért, imádkozik.

 

– Térjünk vissza a háború utáni időkre! Mi jellemezte akkoriban a vallásos életet?

– Jánosiban és Balazséron Holozsnyay tisztelendő úr után Drohobecky Gyula szolgált. Ő aláírt, és átállt pravoszláv papnak. Jánosiban lakott, de már nem a parókián, mert azt elvették a szovjetek. Ahogy Balazséron is elkobozták a görögkatolikus iskolát és a kántortanítói házat. Állami tanítóknak adták, akik aztán privatizálták azokat. Sohasem kapta vissza az egyház az épületeit.

– Hittanórákat tarthattak?

– Nem. A pap csak az elsőáldozóknak tartott felkészítő órákat. Az esketéseket és a keresztelőket titokban tartották meg. Minket Mártával a Beregszászban lakó Vaszócsik Miklós atya adott össze, a gyerekeket pedig a római katolikus templomban kereszteltettük meg. Drohobecky atya is úgy halt meg 1974-ben, hogy épp keresztelőre ment az egyik este, amikor elütötte egy autó.

Utána egy ideig nem kaptunk állandó pravoszláv papot. Aláírt papok, köztük Polják Mihály, Mincsics Zoltán, illetve Szmocskó László járt ki időnként Balazsérra. Aztán a pravoszláv Kökörcsény Pál került hozzánk. Ő egészen a rendszerváltásig szolgált nálunk.

 

– Mikor kezdett el Feri bácsi a templomban énekelni?

– 1975-ben meghalt Ruszinka Sándor, a kántor. A szép hangú Goncz János bácsi is megöregedett. 1976 januárjában megválasztottak kurátorrá és pénztárossá, illetve átvettem a kántori teendőket is. Eleinte nehezen ment az éneklés, mert eléggé bonyolult a mi szertartásunk. A szertartáskönyveket még apámtól örököltem meg.

– Kurátorként mi volt a teendője?

– A ’70-es évekre a balazséri templom belülről és kívülről is nagyon rossz állapotba került, időszerűvé vált a felújítása. Elmentem Ungvárra a vallásügyi biztoshoz, aki nagy nehezen megadta az engedélyt a munkálatokra. Igyekeztünk összegyűjteni a szükséges pénzt, ám nem volt egyszerű. A hívek szegények voltak, keveset tudtak adományozni. Emellett adót, biztosítást, villanyszámlát is fizettünk a templom után.

Hozzáláttunk a munkálatokhoz. Először a templom külső falát vájtuk le egészen a kőig. Vízsugárral lemostuk, majd újravakoltuk a falakat. Átfestettük a bádogtetőt. Szolyvai mesterek végezték el a munkát, de a helyiek is dolgoztak rajta. Tízezer rubelbe került mindez.

A templombelsőt pedig lembergi festőművészek festették át 1981-ben.

Jómagam 1985-ig voltam az egyházközség kurátora, utána már csak egyháztanácstagként, illetve kántorként tevékenykedtem.

 

– Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltás idejére?

– A munkám kapcsán más járásokba is eljutottam. Bilkén találkoztam először olyan görögkatolikus templommal, amelyet a pravoszlávok visszaadtak a görögkatolikusoknak. A helyiek rögtön hozzá is kezdtek a felújításhoz. Amikor arra jártam, szóba elegyedtem a kurátorral, aki elmondta nekem, hogy ugyan sok papírmunkát igényel, de el lehet érni, hogy mi is visszakapjuk a templomunkat. Akkoriban már a jánosiak is mozgolódtak ebben az ügyben. Kökörcsény atya tiltakozott ez ellen, de mi néhány balazsérival – köztük a sógorommal, Pászka Zolival, illetve Pászka Józseffel, Kovács Emillel, Kovács Józseffel, Butella Miskával és a felségével – feljártuk a falut, és aláírásokat gyűjtöttünk a templom visszaadására.

– Hogyan vélekedtek erről az emberek?

– Nem volt egyöntetű a véleményük: volt, aki aláírta a listát, mások féltek, és azt mondták, hogy maradjon minden a régiben, ne lázadozzunk. Végül összegyűlt annyi aláírás, hogy beadhattuk a járási tanácshoz a kérelmet. Miután ők elfogadták azt, továbbküldték a megyei tanácshoz. Az ő döntésükre sokat kellett várnunk. Közben a pravoszlávok elkezdték kiüríteni a templomunkat. Ezt nem hagyhattuk: lefűrészeltük az ajtóról a lakatot, másikat tettünk rá, hogy ne tudjanak bemenni. Még verekedés is volt emiatt. Végül a bíró lepecsételte az ajtót, s kilenc hónapon át senki sem használhatta a templomot.

1991 őszén született meg a határozat, hogy visszakaptuk a templomot. Nagyon megható volt az a nap, amikor a kirendelt görögkatolikus papunk, Berecz László atya először végzett liturgiát a templomban. Ahogy közeledett a jánosi menet a templomunkhoz, zúgtak a harangok.

– Továbbra is Makkosjánosihoz tartozott a balazséri közösség?

– Igen. Először Berecz László atya volt a papunk, majd Egressy Miklós került hozzánk, aki a mai napig ellát bennünket.

– Feri bácsi pedig négy évtizede teljesít kántori szolgálatot a templomban.

– Amíg az Úr engedi, és bírok, addig ott vagyok. A balazsériak szépen énekelnek. Van olyan karácsonyi kántálásunk, amit csak nálunk ismernek.

Sajnos egyre kevesebb a férfi az egyházközségben, ez meglátszik. Sokan elmentek külföldre dolgozni. Most van egy fiatalember, aki igyekszik megtanulni a dallamokat. Talán majd átveszi tőlem a kántori teendőket.

 

– Addig is Isten áldását kívánom az életére és a szolgálatára!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma