Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: kéményseprő
Kéményseprőt látok, szerencsét találok! – kiáltunk fel, amikor meglátunk egy kéményseprőt, s gyorsan megforgatjuk ruhánk egyik gombját (már az is szerencse, ha nem cipzáras az öltözékünk).
Pedig nem is olyan „régen”, csak néhány száz éve vannak kéményeink, s azoknak őrei. A történelmi források szerint a XIV. században terjednek el – akkor is csak a jómódú polgárok házain – a kémények. Ezek tisztítását eleinte a háztulajdonosok, vagy házi alkalmazottaik végezték. Hivatásszerű kéménysepréssel eleinte a kőművesek és tetőfedők foglalkoztak, s mivel ők maguk leginkább olasz származásúak voltak, az első kéményseprők is e náció tagjai közül kerültek ki. A magyar városokban a XVII. század második és a XVIII. század első felében telepedtek le az olasz kéményseprők. Majd Mária Teréziától kiváltságlevelet kaptak, s megalapították az első kéményseprő üzleteket és saját ipartestületüket. 1903-ban pedig létrejött a Magyarországi Kéményseprők Országos Egyesülete.
Az évszázadok során olyannyira szükséges és népszerű lett a mesterség, hogy manapság már saját világnapjuk – melyet július 20-án tartanak – van a szerencsehozó kéményseprőknek.
A Munkácson élők különösen szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen sétálóutcájuk állandó „lakója” a bronzból készült kéményseprő égre emelt tekintetével, vállán az elmaradhatatlan kéménykefével, kotróval, táskával, nyakában a kendővel, övén a kéménykulccsal, lábánál pedig egy macskával (bár tudtommal a fekete macska szerencsétlenséget jelent, de ugye nem vagyunk babonásak).
Bródi Iván szobrászművész 2010-ben készített alkotása a város öreg kéményseprőjének, Tóth Bertalannak állít emléket.
Sokáig azt gondoltam, hogy a szobor, egy valaha élt mesterről lett mintázva, mígnem találkoztam Berti bácsival, aki él és virul (azaz „kormul”), s immár negyven éve rója biciklijével Munkácsot és környékét, s teszi tisztává a helyiek kéményeit. Két seprés között beszélgettünk.
– Szokták mondani, hogy „nekem kéményseprő betegségem van: a korom”. Berti bácsi ezzel a kormos arccal igazán kortalannak látszik. Hány éves?
– 1949-ben születtem Mezőkaszonyban. Negyven éve vagyok kéményseprő. Hét éve már nyugdíjasként űzöm az ipart.
– Hogy került Munkácsra?
– A feleségem is mezőkaszonyi származású. Az ő édesapja és testvére foglalkozott kéménysepréssel Munkácson, Bátyúban, Beregszászban és ezek környékén 1958 és 1978 között. Amikor összeházasodtunk, apósom megkérdezte, hogy beállok-e mellé inasnak. Mivel nem volt más munkám, vele kezdtem el dolgozni. Ez 1973-ban volt. Idővel átköltöztünk Munkácsra, hiszen a munka nagy részét itt végeztük.
– Hány kéményseprőre volt szüksége a városnak?
– Általában hárman dolgoztunk, de amióta nyugdíjba vonult az egyik társunk, ketten vagyunk. Így nehezebb a munka. Egyedül járom a várost. Két ember könnyebben boldogul együtt, az egyik fent áll a kéménynél, a másik lent van a kályhánál, nézi, hogy van-e huzat. De ezt is megoldom.
– Nincs tériszonya?
– Sohasem okozott gondot a magasság. Ötemeletes épület kéményét is tisztítottam már. Nem szédülök, pedig pár éve vérnyomásproblémáim vannak. Jól megnézem hová lépek. Negyven év alatt egyszer sem ért baleset.
– Voltak tanítványai?
– Az évek folyamán nyolc munkatársam volt, betanítottam őket, de egyik sem tartott ki a szakma mellett. Pedig munka van bőven. Jó időben biciklivel, télen gyalog járok ki a házakhoz a városba, az „Oroszvégre” vagy Podheringre. Ha messzebb kell mennem, vonatra ülök. Egy nap alatt akár öt-hat kéményt is meg tudok tisztítani, de ez attól függ, hogy mennyire koszosak. Egy építkezés után akár három-négy vödör szemetet is kiszedünk a kéményből.
– A gáz bevezetésével nem lett kevesebb a munkája?
– Egyáltalán nem. Sokan ma is fával fűtenek, meg aztán divatba jött a kandallórakatás. Nemcsak a kéményeket, hanem a kazánokat is mi tartjuk karban.
– Hogyan boldogul Munkácson az ukrán nyelvvel?
– Nem okoz gondot, ha ukránul vagy oroszul kell megszólalnom. Két évig Türkmenisztánban szolgáltam katonaként, ott jól megtanultam mindkét nyelvet. Otthon magyarul beszélünk a családban. A lányom a családjával Mezőkaszonyban él, a fiamék itt Munkácson. A gyerekeik magyar iskolában tanulnak. A legnagyobb unokám a beregszászi főiskolán tanul. Ők már azt is megszokták, hogy mindig kormos vagyok.
– Továbbadta a fiának a mesterségét?
– Igen, két évet dolgozott is velem, de aztán leépítés miatt elbocsájtották. Később visszavették volna, de akkor már ő nem akart kéményseprő lenni.
– Pedig ez egy „szerencsés” szakma…
– Sokan hisznek a kéményseprő szerencsehozó erejében, állandóan gombot kérnek tőlem. Mindig van a zsebemben egy-két darab, hogy ne a kabátomról kelljen levennem. Sokszor megállítanak az utcán, illetve nemegyszer az esküvői menet kér tőlem áldást az ifjú párra. A rólam készített szobor is népszerű. A bronzgomb már egészen kifényesedett rajta.
– A saját életét szerencsésnek tartja?
– Igen. S ha még egyszer kellene kezdenem az életem, újra kéményseprő lennék. Amíg bírok, nem is hagyom abba a munkát.
– Köszönöm a beszélgetést!