Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: kórházmissziós

Élete folyamán legalább egyszer, a születésekor mindenki volt néhány napot kórházban. A szerencsésebbek talán soha többet nem szorulnak kórházi ellátásra, míg vannak olyanok, akik kénytelenek egy-egy hosszabb-rövidebb időszakot a fehér falak közt eltölteni. S ilyenkor hiába a gondos ápolás, a szakszerű orvosi ellátás, a rokonok látogatása s a tudat, hogy a gyógyulás a cél, bizony nehéznek, hosszúnak és magányosnak tűnhet a kórházi osztályon való fekvés.

Még inkább így érezheti ezt az a gyermek, akinek magára hagyatva, a család biztatása és szeretete nélkül kell megbirkóznia egy-egy kórral, betegséggel.

Kárpátalján közel 1500 árva gyermek nevelkedik állami intézetben. Közülük csak néhányan kerülnek a jobb és családiasabb életet biztosító nevelőszülői gondozásba, s még kevesebbeknek adatik meg, hogy örökbefogadás által szülőkre találjanak.

Ezeknek a gyermekeknek amúgy sem egyszerű az életük, ha pedig még betegség is sújtja őket, még inkább kiszolgáltatva érezhetik magukat. Sokszor akár több hetet is eltöltenek valamelyik kórházban, s az állandóan cserélődő nővéreken kívül senki sem foglalkozik velük.

Néhány évvel ezelőtt egy kárpátaljai fiatal, Zsábej Edit úgy döntött, hogy felkarolja ezeket a gyermekeket, s kórházmissziós tevékenység formájában rendszeresen ellátogat hozzájuk, beszélget, játszik velük, mesél és ajándékokat visz nekik.

Az önkéntes munkának indult tevékenység mára hivatásává vált. Ismerjük meg őt!

 

– Mesélj magadról!

– A Munkács melletti Mezőterebesen (Sztrabicsón) születtem. Ott nagyon kevés magyar él. Édesapám ruszin, édesanyám magyar nemzetiségű. Otthon mindig magyarul beszéltünk, az iskolában tanultam meg ukránul. Tízéves voltam, amikor a családom átköltözött Kölcsénybe (Kolcsine). Ott fejeztem be az ukrán tannyelvű középiskolát.

 

– Hol folytattad a tanulmányaidat?

– Édesanyám zenepedagógus volt az óvodában, így adott volt, hogy én is hasonló pályát válasszak. A Munkácsi Tanítóképző Főiskolán tanultam tovább óvodapedagógus szakon. Ezt követően német szakon akartam továbbtanulni az Ungvári Állami (ma Nemzeti – a szerk.) Egyetemen, de csak költségtérítéses képzésre vettek volna fel, ezt viszont a családom nem tudta támogatni.

– Mihez kezdtél?

– A ’90-es évek második felében nem volt egyszerű munkát találni. Két éven át bébiszitterként dolgoztam Munkácson.

Emellett ebben az időben kerültem közel a római katolikus valláshoz. Elkezdtem templomba járni, megtanultam és megismertem az énekeket, a szertartást, majd hamarosan elsőáldozó lettem.

 

– Mennyire változott meg az életed a megtérésedet követően?

– Úgy éreztem, hogy valami mélyebbre vagyok hivatott, mint a gyermekfelügyelet. Kerestem a lehetőséget, hogy valami olyannal foglalkozzam, ami többet ad nekem.

2000 körül kerültem kapcsolatba a Munkácsi Megyei Gyermekkórházzal, a tüdőgyógyászati osztályon lettem kisegítő nővér. Ott találkoztam először azzal, hogy vannak olyan árva gyerekek, akik heteket, hónapokat töltenek el a kórház falai között. Földbe gyökerezett a lábam, amikor először léptem be egy ilyen szobába: vasrácsos ágyakban, borzasztó állapotok között feküdtek a néhány hónapos gyerekek. Nem volt elég tisztítószer, pelenka. Úgy éreztem, hogy segítenem kell nekik. Hála Istennek hamar találtam támogatókat, s időről időre hozzájárulhattunk ahhoz, hogy javítsuk a gyerekek körülményeit, s megkönnyítsük nekik a kórházi tartózkodás idejét. Így kezdődött el a kórházmissziós tevékenységem.

 

– Amely azonban egy időre félbeszakadt…

– Hivatáskeresés közben leltem rá a Domonkos-rend lelkiségére Munkácson. Először a harmadrenddel, azaz a világi domonkosokkal ismerkedtem meg, majd másfél évet töltöttem el Magyarországon a Magyar Domonkos Nővéreknél mint novícia. Ott jöttem rá, hogy mégsem ez az én utam, hazajöttem Kárpátaljára. Visszamentem néhány hónapra a kórházba, emellett a világi domonkosok közösségében folytattam a tevékenységem.

 

– Világi domonkosként mi a feladatod?

– A római katolikus egyház tevékenységébe – hitoktatás, plébániai munka, kórházlátogatás – kapcsolódunk be. Én a munkácsi római katolikus plébánián, majd a püspökségen vállaltam munkát: adminisztratív teendőket láttam el, illetve hitoktattam. Részt vettem egy hitoktatóképzésen, amely megfelelő alapot adott a gyerekek tanításához.

– A kórházi munka után hol dolgoztál?

– 2006-ban a Munkácsi Szent István Líceumban helyezkedtem el adminisztrátorként. Nyolc éven át dolgoztam ott, miközben folytattam a kórházmissziós tevékenységet.

Egyedül azonban nem tudtam ellátni ezt a feladatot, ezért segítőket kerestem: az ismerősöket, a líceum tanulóit és a Munkácsi Humán-Pedagógiai Kollégium magyar szakos diákjait vontam be a kórházmisszióba.

Aztán 2006-ban megkeresett Kurmay Sándor, az örökbefogadással, nevelőszülők képzésével és beteg gyerekek gyógyíttatásával foglalkozó Kezünkben a Jövő Alapítvány elnöke, hogy az alapítvány felvállalná a kórházmissziós munka megszervezését és támogatását. Onnantól kezdve mint önkéntes láttam el a program koordinálását, 2014 szeptemberétől pedig főállásban látom el a kórházmissziós feladatokat.

 

– Hogyan fogadtak benneteket a kórházakban?

– A nővérek először furcsállták a jelenlétünket, de örültek nekünk, és elfogadták a segítségünket.

 

– Miből áll a segítségetek?

– Az önkéntesek vállalják a gyerekek etetését, tisztába tevését, megfürdetését. Emellett igyekeznek megadni azt a betegeknek, amire a nővéreknek nincs idejük és energiájuk: a törődést, a játékot, a figyelmet, a beszélgetést. Emellett kézműves foglalkozásokat is tartunk, felkészülünk a nagyobb ünnepekre. A hitoktatást is becsempésszük a tevékenységünkbe. Tartottunk már keresztelést is a kórházban.

 

– Az évek során egyre inkább bővült a tevékenységetek.

– A beteg gyerekekkel való törődés mellett nagyobb tervek megvalósításába is be tudtunk segíteni: a munkácsi gyermekkórházban játszószobát alakítottunk ki. A városi művészeti iskola diákjai kifestették a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban az egyik gyerekszobát, a folyosót, a kórházi ebédlőt. Most Ungváron folytatjuk mindezt. Emellett kijárunk a szolyvai gyermekotthonba.

– Hogy kerültél kapcsolatba a szolyvai otthonnal?

– Minden kórházban fekvő gyermeknek van egy kórlapja, melyen feltüntetik a nevét, a betegségét és a címét. A legtöbb gyermeknek a szolyvai gyermekotthont jelölték meg lakcímként. Szerettünk volna segíteni az ott élő gyerekeknek is. Néhány évvel ezelőtt, Mikulás ünnepéhez közeledve gyűjtést tartottunk a munkácsi római katolikus templomban. Játékokat, ajándékokat hoztak a jóakaratúak. Szolyvára is vittünk Mikulás-csomagokat. Nagyon szívesen fogadtak bennünket, azóta rendszeresen ellátogatunk az otthonba, és támogatjuk az ott élő gyermekeket.

2014 novemberében jótékonysági koncertet szerveztünk Munkácson, melynek bevételéből egy „élet-ablakot” állítottunk fel a szolyvai intézmény bejáratánál, hogy ha valaki otthagyja az újszülött gyermekét, azt biztonságosan és anonim módon tehesse meg.

Ezenkívül egy másik munkácsi koncert gyűjtéséből fontos orvosi műszereket vásároltunk a Munkácsi Megyei Gyermekkórháznak.

Pénzt sohasem adunk, hanem megvesszük azt, amire szükség van.

 

– Miből sikerül mindezt megvalósítani?

– Adománydobozaink vannak Kárpátalja több városának boltjaiban, üzleteiben, gyógyszertáraiban. Emellett a Jóisten mindig ad olyan embereket, akik pont akkor és abban tudnak segíteni, amikor és amiben kell. De az is előfordult már, hogy nem sikerült egy tervet megvalósítani. Ilyenkor arra gondolok, hogy ennek nem jött még el az ideje.

 

– Hogy tudod lelkileg feldolgozni a látottakat?

– Nem mindig könnyű. Nemcsak babázásról és játszásról szól ez a tevékenység. Előfordul, hogy infúziós cső lóg ki a gyermek karjából, vagy tele van sebtapasszal, hogy agydaganata van, vagy más halálos kórban szenved, illetve időnként elveszítünk egy-egy beteg gyermeket. Nekem a hit és az imádság segít, hogy feldolgozzam a traumákat, illetve kisebb szüneteket tartok, s olyankor más tevékenységgel foglalkozom.

Az évek során megerősödtem, s rájöttem, hogy nem szabad túlságosan beleélnünk magunkat a gyerekek sajnálatába, mert van, amikor már nem tudunk segíteni, s ezt el kell fogadni.

– 2014 szeptemberétől csak a kórházmisszióval foglalkozol. Milyen tapasztalataid vannak az elmúlt félévről?

– Nem lett több szabadidőm. Újabb kórházakban alakítjuk ki a kórházmissziós programot, illetve továbbra is hitoktatok, most is van három csoportom. Emellett önkénteseket toborzok. Ungváron a Szent Gellért Kollégiumból és a görögkatolikus karitászból vannak fiataljaink, akikkel bejárok a gyermekkórházba. Beregszászban is szeretnénk elindítani a kórházmissziót, mely régebben működött, de aztán abbamaradt. Sok tervem van, csak meg kell találnom hozzá a megfelelő támogatót és segítséget.

 

– Ez a hivatásod?

– Most ezzel foglalkozom. Ha Isten más utat mutat, akkor változtatok, de a kórházmisszió valamilyen szinten mindig megmarad.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma