Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: kovácsmester

Száz éve még elképzelhetetlen volt a falusi élet kovácsok nélkül. Ők készítették és javították a mezőgazdasági szerszámokat, gépeket, a lovas kocsik, szekerek alkatrészeit, a lópatkókat. Többségük az állatok gyógyításához is értett. Széleskörű tudásuk, nélkülözhetetlen munkájuk miatt megbecsült tagjai voltak a közösségnek.

Napjainkban már ritkaságnak számítanak a hagyományos kovácsműhelyek, a kézi vasmegmunkálás szerepe csökkenni látszik. A mesterség azonban még nem tűnt el, s aki szívvel-lélekkel végzi, az ma is megtalálhatja a boldogulását – ahogyan azt Benedek Ferenc nagydobronyi kovácsmester példája bizonyítja.

A Benedek-porta hátsó udvarában álló műhely rég letűnt, talán csak olvasmányokból ismerős időket idéz. A falakon vasszerszámok, a padlón felemelhetetlennek tűnő óriási kalapácsok sorakoznak. Hiába árad be a fagyos levegő a nyitott ajtón át, a tűzhely közelében szinte elviselhetetlen a forróság. Benedek Ferenc épp satut készít, egyenletes ritmusú mozdulatokkal kalapálja az izzó vasat. Fényképezni csak távolról és saját felelősségre lehet, mert sűrűn pattognak a szikrák az üllő körül.

– Kitől tanulta a kovács mesterséget?

– Nagyapám is, édesapám is kovács volt, tőlük lestem el a mesterség alapjait. 1987-ben lehetőségem nyílt rá, hogy szervezett formában tanulhassam a szakmát Szürtében. Azt követően tizennégy éven át dolgoztam kovácsként a nagydobronyi kolhozban. Változatos volt a munka: társaimmal egyebek közt lópatkókat, szekérvasalásokat készítettünk, javítottuk a szerszámokat, a gépalkatrészeket, amellett a malom, a farm és a fóliasátrak körül is mindig akadt teendő.

– A kolhoz megszűnése után a saját műhelyében folytatta a szakmát?

–  A családi műhelyben, édesapámmal. Ő öt éve hunyt el, azóta egyedül csinálom. Nem unatkozom, mindig van teendő. Nemigen tudnak az emberek máshová fordulni, a faluban én vagyok az egyetlen kovács.

Egyedül is bírom a munkát, de ahogy a mondás tartja: „Egy kovács – nem kovács, két kovács – fél kovács, három kovács egy kovács.” Együtt könnyebben ment.

– Hogyan változtak a megrendelői igények az idők során? Gondolom, manapság alig van már szükség lópatkóra, szekéralkatrészre.

– A régi foglalkozásokkal együtt a hozzájuk tartozó tárgyak is eltűnnek. De ha idehoznak egy sérült vagy törött régi vastárgyat, megjavítom, felújítom. Ami javítható, azt nem kellene kidobni. Ma is hoztak egy baltát, masszív darab, sokáig hasznára lehet még a tulajdonosának, ha rendbe hozom.

– A műhely berendezése hagyományos: tőke, üllő, fogók és kalapácsok, szénnel fűtött kovácstűzhely. Nem szeretne modernebbet?

– Arra, amit csinálok, teljes mértékben alkalmas a műhelyem. Kicsit azért már modernizáltam, a tűzhelyet például nem lábbal működtethető fújtató látja el levegővel, mint nagyapám idejében, hanem beépített kompresszor. A vasanyag vágásához sarokcsiszolót használok. De a kalapálás, a vas formálása csakis kézi munkával történhet.

– Hogy bírja a szervezete az állandó megterhelést, a rendkívül nehéz fizikai munkát?

– Ez a hivatás jó erőnlétet és mindennapos gyakorlást igényel. Ha kihagyok egy hetet, már nem megy úgy a munka. Még bírom erővel. Talán a szemem az, ami megsínyli az állandó forróságot.

– Sokféle használati tárgyat készít. Különleges kérésekkel is fordulnak önhöz a megrendelők?

– Egyre nagyobb az igény az egyéni ízlés szerint készülő kovácsolt vasdíszműre. Sokan rendelnek tükörkeretet, virágtartót, csillárt, díszrózsát. S talán nincsen olyan utcája Nagydobronynak, ahol nem található általam kovácsolt kapu, kerítés.

– Vannak olyan munkái, amelyekkel kiváltképp elégedett?

– Nagy öröm volt számomra, hogy édesapámmal együtt készíthettem el a nagydobronyi református templom csillárjait. A mi munkánk a templomkertben álló honvédszobrot övező kerítés is. A Sting Szórakoztatóközpont bejárati kapujával szintén elégedett vagyok. A legutóbbi, szívemnek különösen kedves megbízás pedig a nagydobronyi temető új főkapujának elkészítése volt.

Szeretem ugyan a kihívásokat, de a kisebb, egyszerűbb munkákat ugyanolyan lelkesedéssel végzem, mint a bonyolultabb feladatokat. S mindegy, hogy felújítok, megjavítok egy tárgyat, vagy újat készítek – az anyag formálása, a vassal való foglalatosság a lényeg.

– Lesz folytatója a mesterségnek a családban?

– Nem lesz, sajnos. Tanoncnak se szegődött még mellém senki. Úgy látom, a mai fiatalok nem nagyon érdeklődnek sem a kovácsmesterség, sem a vasmegmunkálás egyéb formái iránt, pedig szép foglalkozás ez, és meg is lehet élni belőle, ha az ember jól csinálja. Ha idővel lenne egy megfelelő műhely, s jönnének a fiatalok, örömmel tanítanám őket. Hogy ne maradjon kovács nélkül a falu.

 

 

Hidi Tünde

Kárpátalja.ma